Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról II.

34

azt, hogy Én – különösképpen pedig azokban, akik ezt teltebben, zengőbben, vidámabban mondják ki.” Buddenbrook Tamás a könyvet (Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet) nem olvasta végig, a lugas asztalfiókjában hagyta, és nem is kereste soha többé, a gondolat azonban napokon, éjszakákon át kísértette, van élet a halál után. Azt, hogy a lübecki fiókban hagyott könyv minő rejtélyes transzformációk révén került át a beregszászi kerti asztal fiókjába, már nem követhető, de a Memoár

t lapozgatva, azért sejthető, hogy ott volt. És a gondolat, ami Buddenbrook Tamást annyira megfogta, apám felnőttkori naplóiban is föl-fölbukkan majd. Még ’38 előtt fölépült nagyapa háza a Husz János utcában. Ebben azért vagyok biztos, mert a kertből lehetett látni egy cseh zászlót, amely valami rendőrségi épületen lengett. Egyébként annak, hogy Csehszlovákiában vagyunk, vajmi kevés jelét lehetett látni, tapasztalni. Utcán, üzletekben csak magyar szót lehetett hallani, a beregszásziak sérelme abban állt, hogy városukat községnek nyilvánították, s nem fejlesztették. Nagyapa mindenben unokái kedvében járt, egyszer még futballmeccsre is kijött velem. Egy magyar és egy ruszin csapat mérkőzött, a magyarok a viharos biztatás ellenére 3:1-re kikaptak. Nagyapámék beregszászi házának alaprajzát is ide tudnám rajzolni, olyan pontosan emlékszem minden részletére. Két szoba, szobának is alkalmas, de télen nem fűthető előszoba, hatalmas konyha, spájz, parányi fürdőszoba (inkább mosdóhelyiség, a víz nem volt bevezetve), pince, különálló faházban fáskamra, disznóól, klozet – talán nyári konyha is, no lám, erre nem emlékszem. A ház sarkában kerekes kút, onnan vitt föl a lépcső a fedett teraszra, ahonnan az előszoba meg a konyha nyílt. A házat nagyapa tervezte, s mikor a második szomszédban Mizsákék építkeztek, ugyanennek a háznak a tükörképét építették meg. Naponta megfordultam ott is, mert Mizsák Margit fia, Veress Szabolcs osztálytársam volt.

Máris a ’40–’43 közötti beregszászi diákkoromnál tartok, s ezt a szakaszt nagyapáék meg házuk szétválaszthatatlanul kapcsolják az előző nyarakhoz. Vagyis nagyon is ismerős helyre kerültem ’40 szeptemberében.

Úgy kerültem Beregszászba, mint csaknem száz évvel azelőtt Jókai Kecskemétre. Nekem is a tüdőmmel volt bajom, s szüleim úgy határoztak, hogy az egészségtelen Kecskemétről menjek az egészségesebb Beregszászba, az internátusból nagyapám gondoskodása alá, nagyanyám főztjére. Amilyen szeretettel emlékezett Jókai kecskeméti éveire, olyannal emlékezem én is a beregszásziakra. A Beregi tájak

című írásában csak a betegséggel magyarázza az iskolaváltást, a nagyanyámmal folytatott beszélgetésekre visszagondolva, hazafiasabb, pontosabban, honleányibb érvek is fel-felbukkannak. Apám szülei közül nagymama vágyott jobban haza, nagyapám szkeptikus volt a német segítséggel visszanyert területek megtartását illetően, de ahogy korábban is, a vakáció heteit ők is Beregszászban töltötték. Három évig nagyapámék gyermeke voltam, annyi emlékem van róluk, mint a szüleimről, hiszen érettebb fővel, s nem csak hosszabb-rövidebb vakációkat töltöttem velük. Ők úgy tartották, tisztes szegénységben élnek, saját házukban ugyan, de szerény nyugdíjból. E tisztes szegénység azonban mai mértékkel másnak tűnik, pontosabban nem lehet mai mértékkel mérni. Igényeik egyfelől szerények voltak, ami pl. a szórakozást, utazást, nya-