Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 11. szám - Büky László: Karinthy Frigyes gubóinak nyomában

76

„[...] egy pillanatra eleresztette a kormányrúd fogantyúját ‒ a madár halkan siklott előre, ereszkedni kezdett. [Új bek.] A pilóta most lehajolt. Lábai előtt, kiterítve, ott feküdt a fehér selyembe göngyölt test, mint valami selyemgubó, elvékonyodva egyik végén. Óvatosan fejtette le a fejről a selymet: az arc szabaddá vált. Fehér volt és nyugodt a szép vonalú száj [...] a szép, mély bársonyszemek csukva voltak, és fölöttük kissé kérdőre emelve a szemöldök vékony és komoly íve. [...] Megcsókolta a két csukott szemét ‒ habozott, de a száját már nem merte megcsókolni. Az arc nem mozdult a csókra [...] A pilóta visszagöngyölte selyemgubójába a holttestet, lábai elé eresztette vissza, és megragadta a kormányfogantyút. A madár farka szisszenve lecsapódott, emelkedett a váz, és nekifeszült a szélnek” (KF 1958c: 15‒16). ‒ (A következőkben e kiadás lapszámai szerepelnek.)

A földet érés után a pilóta egy barlangba rejti el a repülőt, a nagy erőfeszítéssel járó műveletet messziről „[...] ha

ki látja, úgy vélte volna, fekete hangya viaskodik elejtett pillangó tetemével, hogy becipelje a föld alá”

(19). Aztán elzárta a barlang bejáratát, „[...] homokból és gallyakból készített torlaszt, elfödte az egészet, mint ahogy a darazsak szokták télire eltett zsákmányukat, a tarka döglegyet befödni, hogy zümmögve szálljanak tovább” (20). (A rovartani párhuzamok pontatlanok. A fekete hangya aligha ejt el pillangót, olyan darázsfaj pedig, amelyik télire táplálékot raktározna, nem ismeretes. Az ún. útonálló darázs szinte mindig pókot ejt zsákmányul, ebbe helyezi petéjét, majd üreget ás, amelybe a bénult pókot helyezi.)

Amikor majd a regény három személyiségben szereplő ‒ Jellen Rudolf, Darman Dénes, Raganza ‒ hőse visszamegy az elrejtett repülőgéphez:

„[...] a nagy tárgyat egy nyakig sáros, fáradt emberalak rángatja kifelé a hegyből, iszonyú erőfeszítéssel vonszolja maga után. A kerekek belesüppednek a sárba, nem engednek, ilyenkor hátrafut, alája mászik, lökni, emelni próbálja. Úgy hat a dolog, mint mikor a galacsintúró bogár egy veréb tetemét igyekszik felemelni, átgördíteni másik oldalára. [...] a gép nyílásába dugja kezét, mélyen lenyúl, előrebukó fejjel. Rángatni kezd valamit. Hátralendül, valami, amit rángatott, elszakadt a kezében: görcsösen összeszorított ujjai közt egy darab szennyes, fehér selyem. Nézi, arcához, orrához emeli, összeborzong, és elhajítja. Habozik, azután megint benyúl a nyílásba. Tapogat, keres. Mindkét keze elmerül valamibe. Most mintha súlyos, enyves, ragadós tömegbe tapadna: nagy erőfeszítéssel húzni kezd megint valamit. Bizonytalan tömeg emelkedik a nyílás szája fölé: szennyes, fehér selyembe burkolt tömeg. Megtámasztja az ülőke szélén, azután mintha érett banánt hámozna, bontogatni kezdi a selymet. Iszonyodva hőköl hátra. Habozik, odanyúl megint, a szétfolyó, mállott, barna pépet érintik ujjai, mikor visszakapja, golyó alakú kocsonya marad a két ujj között, borzadva rázza a kezét, a szennyes selyembe törli meg” (199‒201). (A galacsinhajtó bogárról írtak esetleg hiperbolaként fogadhatók el, amúgy a rovar csupán trágyagömböcskét görget.)

Ugyanez a képzet jelenik meg feleségének halála után az író naplójában 1919. január 20-i bejegyzésben: „Ma délután kint voltam a temetőben. Sokáig néztem a sírt: milyen furcsa, hogy olyan közel van hozzám, ha a szobában ülnénk együtt, se lehetne közelebb. És milyen rettenetes, hogy mégis nincsen itt: az a szétomló massza, ami itt szörcsög alattam, mert ő, ez bizo-