Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.

44 vizet.” Telente jégpálya az udvaron. „Anyuka szépen bógnizott.” Azt jelenti, korcso ­lyával váltott lábbal félköröket írt a jégre. Játék az ólomkatonákkal. Várak, autók, ágyúk Märklin építőből. „Futballozni is szerettem, de nem nagyon tudtam” – írja. Emlékszem, egyszer magával vitt egy iskolai kirándulásra, tavaszi szünet lehe­tett, valahol a Bükk fennsíkján játszottak a kecskeméti tanárok. Szerettem volna jó futballistának látni, ha egy-egy rúgása nem sikerült, azt a pálya hibájával magya­ráztam. Meredeken lejtett egy patakmeder felé. Később a szepezdi strandon fejelgettünk. Érdekes, hogy kiment a divatból a fejelés, negyven-ötven éve még minden sarkon fejelő gyerekek játszottak. A focihoz többen kellenek, a fejeléshez, a lábtengóhoz kettő is elég. Ezekben jobb volt, de leginkább az elméletet tudta. Öregen, demenciával küzdve is elsorolta a 38-as ezüstcsapatot Szabótól Titkosig. A csépai Laposra járt a barátokkal labdázni, a Nap utcai meredeken a pedálra állva tanult biciklizni, a Hajlásnál, így hívták a Tisza Csépához közeli partszaka­szát, úszni. Úszott a Tiszában, a Balatonon, a Széktón, később eljárt a kecskeméti uszodába is. Az első nagy Tisza-élmény azonban alighanem a híd volt. „Meg kel ­lene keresni valahol, mikor is avatták a tiszaugi hidat, talán 1929 nyarán; ha igen, ez az első időhöz köthető emlékem. Engem ugyan nem vittek el, de a szüleim ott voltak, s emlék­szem a nyári délutánra, amikor vártam őket haza, elbeszélésükre Horthyról, aki szalutálva fogadta Müllerék kocsisának köszönését. Érdekes, de kevésbé meglepő, hogy egy másik hídavatásra is emlékszem, a dunaföldvárira. A rádió közvetítette, aztán a nagy vihar miatt megszakadt a közvetítés, dörgött, villámlott, zuhogott az eső, hamarosan nálunk is.” Gyerekkoromban, ha sikerült rávennem, rajzoljon valamit, szinte mindig hidat rajzolt. Három félkör egy vízszintes vonalon. Ha egy kicsit akadékoskod­tam, berácsozta, majd lerajzolta fordítva is. Ez a híd tükörképe, oktatott, ahogy a Tiszában látszik. A Vérke-hidat, a Pinka-hidat is tudta. Emlékszem, együtt láttuk a Tízezer napot, a híres képet, ahogy átkel a ménes a hídon. Az ugi híd! – böktem oldalba. Inkább a tiszafüredi, mondta. Az volt, dörmögte szakállába Sára Sándor, az operatőr, amikor rákérdeztem. „Régi játékom a tükör. A hálószobai hármas tükör két oldalsó részének behajlításával különféle szögekben való elhajlításával meg tudtam többszörözni magamat. Nagyon élvez­tem. Tükörbeli képmásomat különben Pali bának hívtam.” A Memoárban a szülőfalu helyszínei már keveredni kezdtek az olvasott köny­vek helyszíneivel. „Az árnyas udvar, a fasor képe élénken él bennem az olvasmányokból fölidézve, furcsa módon fölidéződve olyankor is, ha az olvasott mű egyáltalán nem kívánja hasonló helyszín elképzelését. A leírásokat átfutom, azok csak zavarnának a bennem eleve adott környezet elképzelésében.” A Memoár elsőként egy képregényt említ: Józsi bácsi, Willy Imre és Dick kalandjai. A dán eredetiből magyarított komikszot az 1924 és 1927 közt megjele­nő Áller Képes Családi Lap jában közölték, vagyis aligha járt még iskolába, amikor olvasta. Vagy csak nézegette? „Ha Anyuka után sírtam este, lefekvés után, azzal csitítgattak: a piros könyvet olvassa a másik szobában. A piros könyv Jókai volt, a centenáriumi kiadás, egyidős velem, mint­hogy én meg 100 évvel vagyok fiatalabb Jókainál.” A piros könyvek most az én pol ­comon állnak, az első lapokra ütött lila pecséten nagyapám neve, ami ugyanaz, mint az enyém. A hatvanas évek elején indult meg Jókai műveinek kritikai kiadá-

Next

/
Thumbnails
Contents