Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.

40

erőfeszítéssel próbálták meg túltenni magukat az utolsó évek, hónapok rémségein. Boldogok akartak lenni bármi áron. Az Eötvös Collegiumra szívesen gondolt vissza, legalábbis az emlékeimben úgy él, szeretettel idézte meg, s a Memoár Collegiumról szóló fejezetében is találok jóízű mondatokat. „A tanárok is meg voltak elégedve a munkámmal ... a Collegium légköre jó volt ... Az ötödik volt a legszebb év a Coll.-ban... ”

A Collegiumról írt emlékezés alatt a dátum 1987. szeptember 5. A Napló 2007. március 29-én kelt bejegyzésében árnyaltabb a kép. „Megkaptam az Eötvös Collegiumról összeállított könyvet. 16 emlékezés, Kosárytól Domokos Mátyásig. Nem tetszik: tele van a szokásos dicsekvéssel. Az enyém nem csak szürkeségével és kapkodó szerkesztetlenségével rí ki a többiek közül, hanem azzal is, hogy nem rajong a Collegiumért. Visszatekintve: aligha tett rám életre szóló hatást. Az meg, hogy a collegisták kimagaslottak volna, aligha fogadható el. Pl. évfolyamtársaim közül Mohácsy Karcsit vagy Vargha Kálmánt miért kellene mögém (vagy Bornyi, Simó mögé) helyezni? Nem tudom, Deme, Fábián, Niederhauser, Sárosi – többekkel együtt – miért maradt ki? Borossy András, Julow Viktor, Trócsányi Zsolt a Névmutatóban sem szerepel.” Nem szívelte az önfényezést (nem lehet könnyű így emlékiratot írni), és ahogy öregedett, egyre gyakrabban tette szóvá, ha másnál ilyesmit tapasztalt: „Vasárnap itthon voltak Istvánék. Nem keltettek jó benyomást ... szerintem sikerei beképzeltté tették.” (1993. szept. 28.) Ez én vagyok. Kihagyjam? Nem tehetem, hisz róla írok, s őt is jellemzi a mondat. Mutatja, mennyire megvetett minden fennhéjázást. Saját érdemeivel sosem hivalkodott, már-már tüntetően volt szerény. Ha nem tudott kitérni valami kitüntetés elől, mást küldött maga helyett. A Pesten átadottakat velem vetette át, a kecskemétieket a húgommal. Már idős volt, amikor fölhívták, Prima Primissima-díjat fog kapni. Én ugyan nem – csapta le sértetten a telefont. Őt ezek ne jutalmazzák – fakadt ki. Ki emlékszik ma már, kik voltak akkor éppen az ezek

? Mondd, miért kell mindenen meg

sértődnie? – duzzogott anyám, aki persze kiszámolta, mi mindenre lett volna elég a díjjal járó összeg. Amikor egy pénztáros rámosolygott – nem kell fizetnie, ön ma az ezredik vásárlónk –, dühösen hagyta ott, amit venni akart. Technokol Rapid volt? Vagy Piros Arany? Írásaiból, még az alcímével önvallomást sejtető utolsóból is – Kérdőjelek. Egy Katona-kutató töprengései – szinte teljesen hiányzik a személyes szál. Vagy értel

mezzem önarcképként, amit Katona Józsefről ír? Hol szótlan, komor, hol félszeg, hol talpraesetten szellemes? A Katona-kortársak emlékei, az exhumálási dokumentu

mok és a grafológiai elemzés alapján eljut Jung lélektani tipológiájáig, s oly biztos kézzel mutat rá az introvertált típusjegyekre, mintha magának választana alteregót: Zárkózott, nehezen kiismerhető, a kívülálló gorombának, megközelíthetetlennek és gőgösnek nézi, gyakran megkeseredettnek is. Honnan is jutottam ide? „...itthon voltak Istvánék....” Röstellem, de most is azok a részek keltik fel figyelmem, önkéntelenül azokat keresem, amelyek velem kapcsolatosak, vagy amelyekre én is emlékezhetem. Az első olyan emlékeim, amelyeket pontos dátummal is össze tudok kapcsolni, 1956-ból valók. 1956. október 24-én lettem ötéves. Születésnapomra egy doboz színes építőkockát kaptam. Bizonyára azonnal kipróbáltam, de csak egy néhány nappal később épült palotá-