Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Clemens J. Setz: A Jézuska (fordította: Tatár Sándor)
10 ám télen még mindig ez a gyerekkorából ismerős intenzív anorákszag áradt belő le: a nyakába hullott, megolvadt, majd a vastag bélésben fölmelegedett hó szaga. Vagy a frizurája volt új, vagy nem mosott hajat. – Akkor indulsz, hm? – kérdezte Dr. Korleuthner. – Ja, asszem. Juliane odébb tolta a húgát, aki elállta az útját a lépcsőnél, és ment cipőt húzni. – Van egy gigalámpánk a kertben! – kiáltotta utána Renate. – A szomszéd bébi kedvéért. – He? – nézett rá Juliane. – Segítünk egy babának! – Renate kimasírozott az előszobába. Ama néhány pillanat alatt, amit Dr. Korleuthner kivárt, mielőtt utánuk ment, a nővérek társalgása máris amolyan vitává élesedett. Dr. Korleuthner, mondhatni, szakértő pillantással nyugtázta ezt a rendkívüli gyorsaságot. Juliane arcán kelletlen kifejezés jelent meg. – Tanulj már meg normálisan beszélni, egy szavadat se érti az ember! – gorom bította le a húgát, miközben bekötötte a bakancsát. – Papa, fordíts, légyszi! Dr. Korleuthner mondani akart valamit, de Renate kivörösödött arccal megismételte a magyarázatát a lámpáról és a bébiről. – Nem éppen bébi – igazította ki Dr. Korleuthner. – Te mondtad! – tiltakozott Renate. Juliane iszonyodó pillantása. Az előszobapadlón ül. Az apja és a húga: két elmebeteg. Dr. Korleuthner konstatálja, hogy a lánya egy kissé túl szűk farmert vett föl. Jelentősen változott a csípőkerülete az utóbbi hónapokban. – Akkor megyek – sóhajtotta Juliane. De nem sikerült tökéletesen neki az elkínzottan azt égre emelt pillantás. Mivel fölállni is épp ezzel egy időben állt fel, egy kicsit elvesztette az egyensúlyát. Micsoda csizmák, uramatyám! Juliane kibányászta a kabátját a fogast borító ruhahegyből. – Nem akarod megnézni gyorsan? – kérdezte az apja. – De mit is? Egyikőtök sem bír normálisan beszélni? – Gyere, megmutatom. – De hát az sem tudom, miről van szó! Juliane folytatta a tiltakozást, míg aztán hárman nem álltak az objektum előtt. Dr. Korleuthner elmagyarázta neki a dolog hátterét. Juliane csóválta a fejét. Ez volt az ideális pillanat, megmutatni neki a távkapcsolót. – De miért mész bele, hogy... – kezdte Juliane, de aztán csak egy „Pffff!” hang kíséretében elfordult. A húga odaszaladt a nyulakhoz. Bedugta az ujjait a dróthálón. Az állatok olyan szaggatottan mozogtak a kifutóban, mint a túl lassan betöltődő videók. Gyorsan enyészett a nappali világosság. – Akkumulátorral működik vagy hogy? – kérdezte Juliane. Lassan láthatóvá vált rajta az érdeklődés, de még őszintén-utálkozóan csengett a hangja. Megböködte a lámpát a csizmája orrával. Olykor pont az ilyen ártatlan pillanatokban bújik belénk a kisördög. Dr. Korleuthner odanyújtotta a lányának a távkapcsolót. Juliane habozás nélkül átvette tőle, és megnyomta a gombot. Könnyű fölizzás, rövid zümmögés, majd
