Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Muhel Gábor: A hagyományvesztés identitásformáló szerepe József Attila művészetbölcseletének kialakításában
47 költeményt akarok írni. Ez annyira fog különbözni a madárcsicsergéstől és a tilinkótól, amennyire mi különbözünk és komplikáltabbak vagyunk az ágon ülő madaraknál és a becsületes, de primitív pásztornépeknél. Nem hiszek abban, hogy a komplikáltabb élményt, gondolatot és lelket ne lehessen tökéletes, versszerű költeményben kifejezni, különösen akkor, ha a vers szerves egészként születik és nem úgy hat, mintha – szerkesztették volna. Így és csakis így szabad költeményt írni, rímmel és mértékkel – minden egyéb rímes írás, esetleg vers, de nem költemény...”16 Vizi Albert Vásárhelyen című írásában viszont így emlékszik arra, hogy 1929 nyarán már miképpen vélekedett a versírásról: „Ma a valóságot kell megírni egyszerű, tiszta, egyértelmű, s éppen ezért szép és harcos szavakkal, hogy mindenki megértse. Mert nekünk a nép számára kell írni. Sokat beszélt a vers kialakításáról is. A verset, csakúgy mint a magzatot, ki kell hordani, mondotta többször. Nem szabad a mondanivaló megfogalmazásakor azonnal papírt és ceruzát fogni. Először érlelni kell magunkban. Ízlelgetni az egyes szavakat és formálni a vers képeit és ritmusát. A vers műalkotás, úgy kell tehát készülnie, mint a festménynek vagy a szobornak. [...] Mi a szerepe az ihletnek a versírásban? – kérdeztem tőle. Az ihlet cselekvés – mondotta – és arra irányul, hogy az előttünk levő valóságból, amely időtlen örökkévalóság, lecsíp egy darabot, és azt önmagába visszatérő görbévé, határolt végtelenséggé alakítja. Ezzel kapcsolatban sosem felejtem el a kotlós hasonlatát. Az ihlet kiragad egy részt, egy elemet a valóságból, megnöveszti azt és eltakarja vele a valóság többi részét. Az ihlet által teljes valósággá növesztett valóságelem úgy födi el a valóság többi, meg nem nőtt részét, mint a kotlóstyúk a csibét. Attila igazságát Adyval támasztottuk alá, akiről tudjuk, hogy némelyik versét valóban úgy hordta ki, a szó szoros értelmében. De Attila – bár igazat adott nekünk mindig – Arany Jánosra hivatkozott, akit nagyon szeretett, és igazi mesterének tekintett, s vele igazolta állításait. [...] Sokszor magyarázgatta, hogy még a legegyszerűbb versei sem születtek csak úgy spontán, önmaguktól. Mindig tudatosan, az ízlés és az elme megfeszített munkájának közös eredményeként nyerték el végső alakjukat. Minden versével kapcsolatban órákon át tudta elemezni az abba lecsapolt bonyolult nyelvi, ritmikai, testi és világnézeti folyamatokat.”17 Ehhez képest Kodolányi János a költő vitatkozóhajlamát emeli ki. Az író már a húszas évek elején, Pestre költözése után találkozott a fiatal József Attilával, akinél csupán hat évvel volt idősebb. Jóllehet, először a nevét hallotta és a versét olvasta, amikor egy társaság folyóirat-alapításra gyűlt össze, de csakhamar személyesen is megismerkedett vele. Szerkesztőségekben, irodalmi összejöveteleken, kávéházakban találkoztak, a Japán Kávéház sarkában sokat sakkoztak. Mindketten tagjai voltak az 1925-ben alakult, a magyar falu szociális viszonyainak föltárását programjába tűző Bartha Miklós Társaságnak, ahonnét 1930-ban a mozgalomban csalódva ugyancsak együtt léptek ki közös nyilatkozatot téve. Kodolányi az 1932-ben alakult Írók Gazdasági Egyesületének (IGE) kezdeményezője, egyik titkára, majd főtitkára, később társelnöke. Az IGE által rendezett találkozókon, 1932-ben a balatoni íróhéten és az 1933-as lillafüredi írótalálkozón mindketten részt vettek, azokon egymással is, az írótársakkal is sokat vitatkoztak. A költő halála utáni évben, 1938-ban jelent meg a József Attila összes versei és válogatott írásai című kötet Németh Andor szerkesztésében és utószavával, s ez a könyv alkalmat adott Kodolányinak, hogy a Magyar Élet 1938. szeptemberi számában fölidézze emlékeit és méltassa József Attila költészetét.18 „Közelről és jól ismertem őt” – írja, majd visszaemlékezik első találkozásukra. Felidézi „Attilát az IGE Balatoni Íróhetén éjjelnappal vitatkozva”, s személyiségében a másokkal és önmagával is állandóan vitatkozó ember vonását emeli ki: „József Attila, külsőleg szélsőradikális és könyörtelen forradalmár, belül 16 Nádass József: József Attila és a versforma. = Szép Szó. József Attila-emlékszám 1938/1–2. sz. (Hasonmás kiadás: Szépirodalmi. 1987, 119–121.) 17 Vizi Albert: Vásárhelyen. In: József Attila Emlékkönyv . (Szerk. Szabolcsi Miklós) Szépirodalmi. Bp., 1957, 236. 18 Kodolányi János: József Attiláról. = Magyar Élet, 1938/9. sz. 10–12.
