Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Murányi Sándor Olivér: Árterület (regényrészlet)
19 benne, hogy végül megtalál ta az anyját. Arra lettem figyelmes, szőre színe haso nul az avaréhoz, sárgás-vörösen vált eggyé állat és növény a tájban. A helyzet nagyon hasonlított medvelessel töltött éveimhez, amikor nem létezett számomra más, csak a jelen. Itt sem maradt időm múltbeli mulasztásaimra és jövőbeni terveimre gondolnom, mert újra és újra megfelelő távolságra került hozzám a vadmalac vagy a szarvas. Órákon át közöttük sétáltam, miközben lépten-nyomon kíváncsiskodó és hangoskodó turistákba botlottam. Sose értettem, miért kell felverni az erdő csendjét. Nem tudok ide olyan napszakban érkezni, hogy ne legyen felnőttnevetés és gyerekzsivaj. Talán a tél fagyos napjai jelentik a kivételt. Ha már túl sok a látogató, elpakolom a gépem, és menekülök. Ugyanúgy sietek el a zajtól, mint a vadak. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor visszaindultam az autómhoz. Gyorsan döntöttem: a jobb partodon levő vadonból elugrom hozzád, hogy ott is találkozzunk. Perceken belül megpillantottalak a bajai hídról. A látvány szomorú volt, mindkét partodon daruk és egyéb ipari gép, miközben a szemerkélő eső záporrá vált. Holt-Duna nevű részeden állítólag gyönyörű nyaralók vannak, de engem itt, a főágadon csak a köd és az emberi építmények zord rendezetlensége fogadott. Persze lelkesít, hogy a bajai városházán adott koncertet anno Bartók Béla. Persze tetszik a takaros macskaköves főtér. De te innen is továbbrohansz. Nem követlek, hanem folyásodtól függetlenül időzöm – hol itt, hol ott – nálad. A legtöbbet a Szentendrei-szigeten, amit érdekes módon kihagyott Claudio Magris, amikor a rólad szóló könyvén dolgozva utazgatott Magyarországon. Nem tudni, hogy komppal kelt-e át Vácról, vagy más módon ért a túlsó partra. Ha igen, át kellett haladnia a szigeten. Egy biztos: a váci börtön után, már Szentendréről ír,2 ami számomra sajnos nem a te Montmartre-od, ahol a házak és az utcán kiállított képek színei elvegyülnek a te színeiddel, hanem a várost átszelő 11-es út, amin állandóan csötörnek be a vén Suzukik Budapestre, az olasz szerző következő állomásába, amelynek így kezdi leírását: „Budapest a Duna legszebb városa; éppoly ügyesen tudja mutogatni magát, mint Bécs, csak erőteljesebb, elevenebb, mint osztrák riválisa.”3 Számomra a sziget a legszebb – azért költöztem ide, mert itt benned lakhatok akkor is, ha már mindenki bolondnak néz, amiért veled társalgok. Ahogy ezt kimondom, hullámzani kezd a folyam az őszi éjszakában. Hirtelen megint lámpafény szúrja meg a szemem. Nem lehet igaz! Visszajönnek? Miért nem hagynak békén? Vagy most más zavar? Pedig már indulni akartam haza, mert lassan hajnalodik. Ez a fény jóval kisebb. Egyre bizonyosabb, hogy nem az őrök. Valaki közeledik. 2 „Szentendre a Duna Montmartre-ja, a házak és az utcán kiállított képek színei elvegyülnek a folyó színeivel, könnyed, ellibbenő pajkosság öleli körül a sétálót és kíséri végig a vízpart felé szelíden lejtő, festői sikátorokon.” Claudio MAGRIS, Duna , Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992, 281. 3 Claudio Magris , Duna , Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992, 283.
