Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Farkas Árpád: Szól a kokas…; Várad felé; Damjanich köpenye; Vadászat; Nomád; Májusok; Virágzápor; A vének (versek)
15 Hűlt nyoma mára, csupán az éj bakacsinja terül, sussan lidércesen fölibénk. Vagy tán nem is éjszaka ez? Mégis, mégis, a néhai jó Damjanich tábornok köpenye volna? Vadászat Ezt az erdőt megtartjuk, barátom! Fent, idefent szabadon, mélyen lélegzik a tisztás, emelget; lábhoz eresztett puskával állunk be fának, hajunk a Holdra lobog. Szürkület után Európa s Ázsia fényei arcunkba közelről sütnek, térdünkig érnek a suttogó árnyak, ágroppanások, vadmorranások, térdünkig csak, barátom. Valahol itt legelészget a Csodaszarvas; eltunyul, agancsa hull, hogyha nem űzik. Hol vannak hát a hajtók, barátom?! Puffadjon vörösbe arcuk, pattanjon szemgolyójuk, s hadd fújják, csak fújják itt körben azokat a kürtöket! Nomád Szomorú hó hull; hallom, sussan hajad e hökkent márciusban, sötéten ringó jurtám, sátram ebben a nomád hófúvásban. Föl-fölfehérlő arcod látom átremegni az éjszakákon; suttogó varázslat kél abban, hogy nem rejtőzhetsz szabadabban – Élni lenne jó messzi nyárban, valahol délen – Veronában, simulnánk egymásba ott ketten sosemvolt erkélyjelenetben.
