Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 10. szám - Tőzsér Árpád: Joseph Grand naplója (vers)

12

a magam pestise: társaságban gyerekkoromtól nem tudtam megszólalni, az emberi együttlétek kényelmetlen csendjeit nem tudtam kitölteni a könnyed fecsegés pakfonjával – némán vonított bennem valami állat. Később ez a különös némaságom módosult, és már azért fogalmaztam nehezen, mert nem bíztam a szavakban. Summa summárum: mindez engem már jóval a dögletes pestis előtt elkülönített a köztől,

így hát a megbetegedésem utáni négy fal közé való száműzetésem nekem nem jelentett különösebb életformaváltozást. De most a bezárt ajtón keresztül átlépett hozzám két különös ember, az egyik azt mondta: nincs más választás, szentnek kell lennünk, a másik keveset beszélt, de a csendje beszédes volt. S ez a csend azt mondta, amit a régi görögök: a győzelem reménye nélkül is küzdenünk kell – az emberért, akiben több a csodálni-, mint a megvetnivaló, s aki túlvilág nélkül is ki-kilép határai közül. S ez a két ember, az ápoló és Rieux doktor, utánam jött a testi gyötrelem metafizikájába is: mikor a tüdőpestis tünetei sorra jelentkeztek rajtam, akkor sem mozdultak mellőlem. Mikor felépültem, tőlük tanultam meg, hogy a pestis áldozatai ismeretlen szerző által írt dráma szereplői, csak a gyógyítók súgóját is

merjük, úgy hívják: szeretet. – S ahogy most mindezt elmondom, úgy érzem: mintha folyékonyabban fogalmaznék! Viszont nem tudok nem arra gondolni, hogy a római időkben a proscriptio egyszerre jelentett összeírást

és halálos ítéletet. Egyébként az alagsorban a patkányok megint vidáman futkároznak, persze, ez már egy újabb nemzedék, plusz a túlélők csinált jókedvet fitogtató tépett hada.