Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Pikó András Gáspár: Tavalyi hóban megfáznak a Múzsák (Várady Szabolcs: De mennyire)
125 tatott főmű(vek)-státusról, sem arról, hogy Váradynak be kellett volna érnie a „light műfajok klasszikusa” 7 rangjával. De a játékos hang többszöri, nagyobb odaadással való gyakorlása, egy bátrabban kockáztató trial and error hozzáállás nem csak több ilyen verset eredményezett volna, más fénytörésbe helyezve a komoly darabokat, de talán erősítően, gazdagítóan, dúsítóan hathatott volna vissza utóbbiakra már megszületésükkor. Persze ez nem több, mint gondolatkísérlet – nem a kritikus tiszte utólagos megoldásokkal előállni –, de például az, hogy Kosztolányi kései nagy verseiben hány, esetlegesen a „csacsi rímek”ből átigazolt rím, költői fordulat szerepelt, és láthatóan milyen sokat tettek hozzá nevezett nagy versek megszületéséhez, különösen elgondolkodtató annak tükrében, hogy jelen kötetben szerepel egy Kosztolányi-szonett rímeit „újrahasznosító” vers.8 Vagy annak tükrében, hogy a nyilvánvaló, nagy nemzedéktársakkal való odavissza hatásokon túl hány példát találhatunk még ennek a költői gyakorlatnak az áldásos hatásaira. Az eleven, játékos hangot a klasszikus formák – köztük a limerik – virtuóz használatával és a klasszikus szerzők iránti szeretetteli tiszteletlenséggel ötvözve tudott olyan üdeséggel megszólalni az elsőkötetes Varró Dániel, de akár ide sorolhatók az újjászülető Peer Krisztiánnak a lazán kezelt zeneiségre egyre többször hagyatkozó versei is – melyek akár a „jam poetry” címkét is megkaphatják. Várady új kötetén minden látható tudatosság, kompozíciós ív ellenére is érződik a nagy időtávval, nehezen összegyűlt versanyag széttartása, amit csak erősít a harmadik ciklust (Egy év cserepei ) kitöltő – nomen est omen – Beérkezett üzenetek , és a mintegy „hátralévő” témákat (politika, álmok, további emlékek és az említett öregkori szerelem) egybeömlesztő negyedik ciklus szelíd inkluzivitása. A gyakori, hosszú hallgatás végül nem a ritkán látott, impozáns önfegyelem, szigor és termékeny önkritika9 eredményének, hanem valamiféle túladagolt univerzális konzerválóanyagnak bizonyult: eleinte talán megóvta Várady költészetét a felhígulástól, tévutaktól, később viszont minden utat, továbblépési lehetőséget bezárt előtte. Ennyiben egyaránt lehet igazsága a Várady költői alkata kapcsán félénkséget, „elemi gátlást”, „rögeszmés visszavételi hajlamot”, 10 valamint a ritka közlés „ ethos át” 11 említő elemzőknek – még ha az eredmény inkább az előbbire utal is. Persze semmi sincs befejezve – a régi (élő vagy halott) barátokkal folytatott verses diskurzus nem mutatja a megállás szándékát, és az említett kései életszakasz szerelmi költészetéből sugárzó életkedvre tanú a versek lenyűgöző ihletettsége. Mi több: a verseskötet borítóján és gerincén, a szerző neve után ez a cím mindenképp határozott költői fellépést sugall. De összességében a De 7 Báthori Csaba, „Várady Szabolcs: A rejtett kijárat”, Kritika , 2. sz. (2005): 28–29., 29. 8 Főként, hogy maga Várady tárgyalja is fentebb hivatkozott írásaiban a Szeptemberi áhítat egyik ominózus rímpárját, az „emlékezet” szóra alkotott, sziporkázóan képtelen rímkísérleteket, valamint a későbbi költők körében is divatos „rímekre verset”-feladványokat. 9 Margócsy I., „Várady Szabolcs: Ha már itt vagy”, 78. 10 Báthori Cs., „Várady Szabolcs: A rejtett kijárat”, 28. 11 Pór Péter, „»Kezdetemben a vég«: Várady Szabolcs lírai életművéről”, Jelenkor , 7–8. sz. (2018): 836–851., 838.
