Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 9. szám - A. Gergely András: A regények teste a testek regényeiről (Képtelenül képes asszociációk az újabb regényáradatból)

100

a véletlenül előkerülő nagymama révén, aki azután maga lesz a morális és életviteli etalon, egyúttal a szenvedés és méltóság hőse is – csupán búvójelképként őrzi a múlt érthetőségét, a jelen befolyásolhatóságát, a morális fogság árnyalatait és bátorságjogát is.

A kamaszkérdés persze nem a felnőtteké, akiket az feszít: a rituális máglya, melyen a diktátor kivégzése után nem éghetett el az árulások, a múlt bűnének temérdek teste és kinyögött súlya, s a forradalom véres eseményei (ki lőtt, kire, kinek parancsára, kik hittek ebben és kik csak élvezték, ki mindenki kúszott el és elő a zűrös történések napjaiban, s mi lett velük azután?)..., hanem a titkok révén fogságban tartott emberek öröksége, szülők szégyene és gyermekük önvádja, szabadságban élés lehetősége és iskolai osztálytársak szereptudata, származása, öltözete, viselkedésmintája inkább. A rejtve nyilvános erőszak bármikori mintázata is ott feszül a lapok sorai között, a tovahurcolt múlt a fegyelmező oktatók drilljében éppúgy megül, mint a kiskamasz lélekben, melynek mintegy saját máglyája a létezés öröme és titka, a szeretet, a boszorkányos nagymama mindennapos rítusainak elviselése, a menekülés és maradás talánya, a soha meg nem bocsátás örökségének súlya és a hangyák iránti felelősség érzése. Emma makacssága nemcsak korosztálya, hanem morális pátoszú, a saját kis mágiák rituális szenvedélyességének és a makacsságok kiskamaszos félszegségének mélyrétege is. Játékok mellett az elvegyülő szerelem, a kapkodás mellett a hajszolt tájfutás, a családregény képzeleti jelenléte mellett a magány rémülete és révült áhítata is, a kamasz mélyenlátó pillantása mellett a testiség rejtelme, a további titkos tudások kalandja és a helytállás kényszeres öntörténete folytonosan. Testek a létben, lét a testekben – és kívülük is.

Dragomán valami lenyűgözően kamaszlányos, szökellően hevült, varázsló módon hatásos mesélő, kibogozhatatlan stílusművészete annyira manírtalan, hogy mintegy szárnyaló formát kap a reflexek számos mélyrétege, a „befelé figyelés” intimitása, a változó életvezetési súlypontok között a megtartás reménye is: „Csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból.” S ha létezik mágikus realizmus a dél-amerikai irodalmi valóságban, Dragomán ennek erdélyi változatát és magyar rémképét fejleszti ki. Az önkép társadalmisága, a létet folytonosan megmerénylő múltképek, a város tónusa és a kemény önmegtartás, a saját szabadság joga és tőkealapja, a sziklabátor jellem alakulásának őrületes titkossága úgy feslik föl ebben a mézsűrűségű szövegtüneményben, ahogyan senki más nem ír, senki nem lát, vagy soha nem kellően bátran. A Máglya

(pusztításkönyvvel összehasonlított) épüléskönyv is oly megszelídített rókákkal, tűzvörös füstökkel, lelki párákkal van tele, hogy a szabadság élménye (vagy remélt képzete) sajátos valóságtompító tudathasadékokkal van megrakva, a kényszeres dac és a föloldott röppenésvágy olyan harmóniáival elegyedik, ahol a komótos helyszínek és szavak, színek és szagok terheltsége egy mozgékony lélek otthontalan örömét kelteti. Egy lélek teste keresi társadalmi testét, a regény maga pedig mindkettőt magába foglalja. Ez a vallomásos intimitás, az énregény tónusa egyszerre eltávolító a párbeszédekben és magába ölelő a narratívákban, boldogságlátszatokkal teli a diófán vagy a fészer titkos öblében, de a szabadság hamiskás tónusa is beleköltözik a szerepek dióke-