Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Vajna Ádám: „Annyit írok le, amennyit szükséges” (Kjell Askildsen és az amerikai minimalizmus)
97 Dagadék (Fat) című novella címszereplője, a már-már groteszk módon kövér férfi, utóbbira pedig a Szólj az asszonyoknak, hogy elmegyünk ö n kívül, a már szintén említett Miért nem táncoltok? , amelyben feje tetejére áll a világ, és a ház bútorai kikerülnek a kertbe. Askildsen kevésbé végletes, azt is mondhatnánk, hétköznapibb. Szereplői gyakorlatilag sosem bírnak különösebb ismertetőjegyekkel, a legtöbb esetben alig tudunk meg róluk valamit. Talán a leginkább nem hétköznapi helyzetben lévő karakter az 1991-es Végtelen, puszta táj ( Et stort øde landskap ) énelbeszélője, a begipszelt lábú, szinte mozgásképtelen férfi. Ami a tragikus vagy furcsa eseményeket illeti, azokra már Askildsennél is könnyebb példákat találni, gondolok itt az 1987-es Egy hirtelen támadt, felmentő gondolat (Et plutselig frigjørende tanke) énelbeszélőjének öngyilkosságára, vagy éppen az 1991-es Itt van a kutya elásva (Der ligger hunden begravet) című novella kiindulópontjára, a rejtélyes módon a pincé be került döglött kutyára. Azonban itt fontos Per Thomas Andersen megállapítása, miszerint „a minimalista stílus [Askildsennél] többek között azt is magába foglalja, hogy meglehetősen kevés, de karakterisztikus kellék jelenik meg a szövegeiben”, 1996-os kötetében a „Hundene i Thessaloniki ben szinte ugyanazokat a kellékeket használja minden szövegben (cigaretta, borosüveg)”.67 A véges számú, egyszerű kellék használata egy értelműen a hétköznapiság tapasztalatát erősíti. Ami viszont még inkább a hétköznapisághoz közelíti a novelláit, az a Carverétől eltérő felépítésük, elsősorban az epifánia hiánya. Hiszen az, hogy valamiféle hirtelen felismerésre szert teszünk, valamiféle kinyilatkoztatást élünk át, semmiképp sem tekinthető mindennapi eseménynek. Márpedig Carver több novellájában is ez történik. Az 1983-ban megjelent Tollak ban (Feathers) az elbe szélő meglátogatja egy barátját a feleségével, és az által a is bevallottan különle ges látogatás , valamint az ehhez kapcsolódó kifejtetlen epifánia után gyereket nemzenek. A feleség pedig évekkel később is úgy gondol vissza arra az estére, mint a változások kezdetére. A Jól jön ilyenkor az a pár falat végén megjelenő feltámadásszimbólumról már esett szó, de szintén egyfajta megvilágosodás történik a Katedrálisban, ahol a vak férfival együtt rajzoló énelbeszélő számára „az ontológiai jelenlét kiterjedt másra, ezáltal pedig a határtalanság érzését is hordozta ” . 68 „Szinte az összes életben, amit [Carver] bemutat, van egy döntő, revelatív momentum”, 69 írja kritikájában Bruce Weber, Gordon Weaver pedig úgy fogalmaz, „Carver szá mára a történet epifánia”. 70 Vagyis röviden szólva Carver novellái gyakran valami féle reveláció felé tartanak, „valamit kétségkívül tanulunk a történetek végén, és ennek folyományaként létrejön egy konklúzió a expozíciótól a konfliktuson keresztül a feloldásig 67 Andersen, Norsk litteraturhistorie... , 478. 68 Phillips, The Subject of..., 60. 69 Bruce Weber, „Raymond Carver: A Chronicler of Blue-Collar Despair”, The New York Times Magazine, 1984. jún. 24. 70 Gordon Weaver, „Introduction”, in The American short story, 1945–1980: a critical history , ed. Gordon Weaver (Boston: Twayne, 1983), xv.
