Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Vajna Ádám: „Annyit írok le, amennyit szükséges” (Kjell Askildsen és az amerikai minimalizmus)
94 jellegzetes stílusának » alig berendezett « természete” . 48 A mindenféle fölösleget elhagyó mondatszerkesztés mellett, ahogy az a „said” szónál már előkerült, az eredetiben a fogalmazás repetitív természete is szembetűnő, nemcsak az idézett mondatban, de már magánál a címnél is . Ismétlődések, monotonitás megfigyel hető Askildsennél is, a következő részlet az 1982-es Semmit semmiért ( Ingenting for ingenting) című novellából van: „Aztán csak ült és elképzelte. Egy idő után azt gondolta: Senki nem tudja, mire gondolok. Képzeld el, ha Ingrid tudná, hogy most épp mire gondolok.” (kiemelések tőlem) 49 Az egyszerű nyelvezetnek része lehetne az átvitt értelem, a szimbólumok hiánya is. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Például hiába jelenti ki Askildsen egy interjúban, hogy „tudatosan soha egyetlen művemben sem használtam még szimbólumot”, 50 később mégis el kell ismerje, hogy lehet néha igaza annak, aki ilyesmiket olvas bele a műveibe. Erre ugyanis gyakran adnak lehetőséget a szövegek, teljesen függetlenül a szerző szándékától. Ilyen szimbólum lehet két, már alapból kiemelt pozícióban, címben szerepeltetett tárgy, a szalmakalap a Szalmakalapban, illetve a dzsóker az 1991-es A dzsóker (Jokeren) című novellában. „Ha Jugoszláviában leszünk, megveszem magamnak azt a szalmakalapot, amit tavaly elmulasztottam megvásárolni” 51 – jelenti ki a feleség az előbbi szöveg legelején, és bár a kalap mint tárgy nem tér vissza a novellában, ez a mondat mégis érdekes viszonyban áll az utolsó kijelentéssel: „Tudod, hogy nem tettem volna meg, ha hely telennek tartod.”52 Utóbbi mondat már arra vonatkozik, hogy a nő a férje akarata ellenére munkát vállalt, amibe a férfi végül is belenyugszik, de azért kijelenti, „de továbbra is azt kell tenned, amit én mondok”. 53 A szalmakalap így utólag egy szerre válik a szabadság és a kötöttség kettős szimbólumává , hiszen, akárcsak az állásról, látszólag egyedül a nő dönt róla, mégsem csak rajta múlik a meg szerzése, hiszen a Jugoszláviába utazás is a férjjel együtt történik. A dzsókerben az énelbeszélő Joachimot végül elhagyó Lucy által szinte rituálisan elégetett kár tyalap egy értelmezésekre különösen nyitott motívum ként lép fel, melyek közül a legegyszerűbb talán a Joachim mint dzsóker értelmezés. A kritika Carverrel kapcsolatban is szokott szimbólumokban gondolkodni. A Jól jön ilyenkor az a pár falat (Small, Good Thing) például William L. Stull szerint „a napfelkeltével végződik, a feltámadás klasszikus szimbólumával”. 54 48 Brian Stonehill, „Brian Stonehill on the Anecdotes in the Story,” in Bloom’s Major Short Story Writers: Raymond Carver, ed., intro. Harold Bloom, 75–77. (Broomall: Chelsea House Publishers, 2002), 76. 49 Askildsen, Úgy mint... , 207. (A norvégban még inkább szembetűnő a monotonitás, ott ebben a részletben ötször ismétlődnek a tenke [gondol] ige különböző alakjai.) 50 Alf van der Hagen, „Solskinnshistorier?: De stygge historiene kan være veldig pene når det kommer til stykket”, in red. Alf van der Hagen: Dialoger (Oslo: Oktober Forlaget, 1993), 9–32, 32. 51 Askildsen, Úgy mint... , 65. 52 Askildsen, Úgy mint... , 76 . 53 Uo. 54 William L. Stull, „Beyond Hopelessville: Another Side of Raymond Carver”, Philological Quarterly 64, 1. sz. (1985): 1–15, idézi Jon Powell, „The stories of Raymond Carver: The menace of perpetual uncertainty”, Studies in Short Fiction 31, 4. sz. (1994): 647–656, 652.
