Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Vajna Ádám: „Annyit írok le, amennyit szükséges” (Kjell Askildsen és az amerikai minimalizmus)
91 történéseknek, hanem leginkább találgat, kérdéseket tesz fel magának, amikre ugyanúgy nem tud választ adni, ahogy mi sem, például: „Arra gondolt: Hogy értette azt, hogy benned nincs [emberi szokás].”30 Vagy ha mégis megenged magának valamiféle értelmezést, az sokkal inkább lesz elhamarkodott, hirtelen jött gondolat, mint elmélkedés: „Azt gondolta: Most úgy tesz, mintha minden rendben volna, főleg nekem játszik, nem fogok könyörögni.”31 A múlt idő ellenére az elbeszélő nem egy, az eseményekre visszagondoló, feldolgozó-analizáló perspektívából próbálja megfejteni a történéseket, hanem mintha egy részletet kiragadva a valóságból, megmutatná azt. Ebből a szempontból nem is igazán van jelentősége annak, hogy milyen igeidőben zajlanak az események, bár Kim A. Herzinger szerint a minimalista művek egyik jellemzője, hogy gyakran íródnak jelen időben.32 A különbség tehát leginkább abban van, hogy Carvernél még csak a kérdések sem tevődnek fel, a szereplő látszólag csak csinálja, amit csinál, anélkül, hogy reflektálna akár csak a saját lépéseire. Végeredményben azonban mindkét novella igazolja azt, hogy „[a minimalisták] nem hajlandóak szociológusnak, pszichológusnak vagy moralistának mutatni magukat” . 33 Ráadásul Askildsen írásai között is találunk olyat , az 1996-os Egy nagyszerű helyet (Et deilig sted), amelyből teljesen hiányzik az érzelem- és gondolatközve títés. És bár Carver az 1983-as Katedrális (Cathedral) című kötetében – amelyet gyakran szoktak úgy emlegetni, mint Carver nem minimalista kötetét – a címadó novella rendszeresen él az elbeszélő-főszereplő gondolatainak kimondásával, itt is az történik, ami a minimalista novellisztikában oly gyakran: a narrátor „azt akarja az olvasóktól, hogy levonják a saját következtetéseiket”. 34 Például amikor arról számol be, hogy a felesége jóbarátja, a vendégségbe érkező vak férfi által küldött egyik kazettát akarták meghallgatni a feleségével, mert azon az én elbeszélő is szóba kerül, de pont a róla szóló részig nem jutottak el, akkor ő ezt csak ennyivel nyugtázza: „Talán így is volt rendjén. Hallottam, amit hallani akartam.” 35 Hasonló módon jár el Askildsen főhőse, az 1999-es Martin Hansen kószálásai ban (Martin Hansens utflukt): „...eszembe jutott valami, amit apám ismételgetett, amikor gyermek koromban, ha megtagadtak tőlem valamit, azt mondtam: Akarom! Apa azt mondta: A te akaratod az én nadrágzsebemben van, és én életemben először tűnődtem el azon, hogy mi köze volt a nadrágzsebnek bármihez.”36 És bár pár sorral lejjebb még ehhez hozzájön egy félmondat: „vajon a saját akaratát is ott tartotta?” , 37 az elbeszélő mégsem segíti az olvasót az értelmezésben. 30 Kjell Askildsen, Úgy mint azelőtt, ford. Pap Vera-Ágnes (Budapest: Európa Könyvkiadó , 2012), 66. 31 Askildsen, Úgy mint..., 69. – „Han tenkte: Hun later som ingenting, gjerne for meg, jeg skal ikke krysse henne.” (204.) 32 Kim A. Herzinger, „Minimalism as a Postmodernism: Some Introductory Notes”, New Orleans Review 16, 3 sz. (1989): 73–81, idézi Motte, Small worlds..., 23. 33 Herzinger, „Introduction...”, 16. 34 Clark, „Keeping the Reader...”, 108. 35 Raymond Carver, Katedrális , ford. Barabás András (Budapest: Magvető, 2011), 232. 36 Askildsen, Úgy mint..., 25. 37 Uo.
