Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Géczi János: Regisztrált idő (Siflis András kiállítása)
64 zióira figyelmeztessen, s egyben tevékenykedése a szegény művészetből kifejlődő koncepttel rokoníthatóságára? Az olasz transzavantgárdra hivatkozásával a maga tézisét teszi láthatóvá? Ahogy Susanne Schulte fogalmazza: „A tengeren minden pozíció kétséges és pillanatnyi: minden mozgásban van, semmi sem állás-pont. Siflis András képein találkozik én és te, s mindkettő halad valami felé, mindkettő úton van... A megérkezés bizonytalan.” A kiállított anyagra, miként a teljes Siflis-életműre is jellemző a kép(ző)művészet hagyományos mintázataitól való távolságtartás és a demonstratív elhatárolódás. Ha csak az olyan, látszólag technikai eljárásra figyelünk, mint a kiállítás és a részeit képező műtárgyak kapcsolatrendszere, a műalkotás és a mű bekere tezésének siflisi viszonya, a talált – mások által létrehozott vagy a természet által alakított – anyagok használata, a frottázsok kedvelése, a síkfelület-installáció, a szervezett tér irányába történő nyitása, a képi toposzok újrahasznosítása , a hagyományos és a kevésbé használatos műképző eljárások kontextualizálása, a művek ciklusokba rendeződése, érzékelhető, hogy a módszere mennyire ellentmond az esztétikai elvek mentén létrejött festészeti örökségnek. Hasonló, a kortárs normákkal vitázó, pontosan definiálható belső sajátosságai léteznek a világának, a vonalainak, foltjainak, azonosításra felkínálkozó motívumainak, s annak a látványrendszeré nek, amelynek darabjai az egyes alkotásokon falkákban, s a műveket csoportokká rendezően jelennek meg. Siflis András motívumai nem idézetekként funkcionálnak, kössük azokat bármelyik művészeti (vagy kulturális) előzményhez, a reflexiói értelmezetlenül maradnak, ha a múltból származnának. Nála ugyanis minden konkrét, a megfestés révén valóságos. Mindezek segítségével az is látszik, hogy a káosznak, miként a rendnek, van mintázata, s azok enciklopédikus föltárással, a folyamatok rögzítésével jellemezhetőek. S mindez: festői-grafikusi feladat is – állítja Siflis –, s olyan pro cesszus, amelynek láthatóvá tett folyamata és végeredménye egyaránt tanulságos. Kounellis tér közepébe ékelt, két irányba haladó hajói állnak. Mozdulatlanok, még ha a másodlagos ikonológiai jegyek a mozgásra utalnak is. Lényegük az egymásra helyezettségben rejlik. A sorsuk az a pillanat. A két hajó egyetlen monumentummá olvadt. Siflis hajója – e kollekció centrális motívumainak egyike – azonban nem egyszerre két irányt jelölő, azokba behatoló jel. A fedélzet bár két szerkezetet (egy alkalommal pedig két emberi alakot) hordoz, de a hajótest egyetlen. Ha nem is egészen mást, de Kounellistől eltérően körvonalazódik a jelentés. A képből ered minden jelentése. A kishajó a kép áttekintésének a kezdőpontját megjelölő képdarab. Amely több irányba, több jövőre – számos saját történet felé – mutat. Hogy merre is mozdul, milyen irányt vesz a hajó, az a vizuális elemek kibontásától, elemeire szétszálazódásától függ. Siflis hajója a hajóról közöl megállapításokat, és nem a hajóval kifejezett képzetekről. * Kounellis hajója és Siflis hajója különbözik, mivel az egyiké a kezdetvég vagy végkezdet, a másiké az örökös – valamennyi korábbi tapasztalattól mentes s ennyiben bűntelen – teremtés, amelynek az újabb teremtés a végeredménye.
