Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Géczi János: Regisztrált idő (Siflis András kiállítása)
60 jellemzik. A motívumok viszonya feszült. Festőnket a dolgok és a képzetek egyszerre izgatják – amellett, hogy mindazok mely folyamatok révén artikulálódnak . A labirintustermészetű külvilág, az azt rögzítő naturális képek helyett Siflis a megjeleníthetőnek választott néhány természetből absztrahált jelekkel alkotja a műveit. Ez az univerzumot átalakító processzus amellett, hogy eltünteti a tárgyi látvány efemer jelenségeit, fölerősíti a korábban jelentéktelennek ható másokat, és vezető karakterévé emeli. A siflisi rendalkotást redukció előzi meg, s a láthatóvá rajzolt-festett rend mégsem állandósul, hanem jellemzőjévé emelkedik az esszenciális elemek újra és újra megtörténő újrarendezése . A teremtő nem konstans állapotú. A világ teremtése pedig nem befejezhető. Pusztán az alkotás folyamata a változatlan. A pillanat spontaneitásából születni látszó színfoltok, az egymásba áttűnő gesztusok, a rapszodikus ecset- és tustollvonásokból előálló formák, az ovális és négyszögletes síkidomokkal történő kiemelések, a mű elsődleges lehatárolását képező ragasztószalagcsíkok, a szignóként használt, olykor megduplázott, s ritmust sejtető lenyomatok esetleges elhelyezései ugyan a természeti világ sajátosságát, a véletlent teszik jelenvalóvá, de a képmű – tradicionális kompozícióktól eltérő – rendje s a képek egymásra utalása egyként a szemléleti rend fellelésére utasítják a nézőt. A hálózatosság meglétét pedig hangsúlyozza a használt felületek lezáratlansága, vagy a lezártság alkalmi módon, majdhogynem slendriánul odavetett jelzése. Csupa síkban használatba vett – hangsúlyosan a természeti világból származó – motívum rendeződik egymás mellé az elvonatkoztatás, a sűrítés és az intenzív megjelenés révén. A kétdimenziós kiteljesedés seregnyi módjával találkozhatunk Siflisnél . A síkbeli ábrázolást többnyire az archaikus és az ókori kultúrák sajátságának tekintjük. A korai kultúrák emberére jellemző gondolkodásmódjának és narratív elvárásának tudjuk, amelyben a rendszerezés igénye nyilvánul meg. A mezopotámiai, az egyiptomi, a görög és az etruszk (hogy kizárólag a Siflis kezdeti festői korszakában többször hivatkozott mediterrán civilizációkat említsük) alakításmód mellé társulnak a földszínek, a cserepek barnái, a mázak feketéi és vörösei s a hozzájuk tartozó porfinom árnyalatok. A síkban történő, természeti anyagok színeit nem helyettesítő ábrázolás redukálja, absztrakt kép irányába helyezi a valóságot, a jelentések számát lecsökkenti, az ábrázoló szempontjait hangsúlyozza, s új sajátosságot ad pl. azzal is, hogy az ábrázolatok egymás mellé rendezésével képes az időben zajló folyamatokat is megidézni. A korai kultúrák világot reprezentáló kognitív algoritmusa azonban az archaikus és a mitikus rend átalakulása után is szerephez jut, nyíltan vagy rejtve ott marad a művészetekben, s olykor hangsúlyozott szerephez jut. A huszadik század végének amerikai és európai festőművészek csoportjai az alkotó eljárásaik megvalósításához következetesen vizsgálják a síkábrázolás lehetőségeit. A több dimenzió elrajzolódik a kétdimenzióssá transzponált világban . A tér beli megjelenítés igényének engedve ezt a hiányosságot akként korrigálják az egykori alkotók, hogy ritmikus módon helyezik egymás mellé az azonos értelmű és hangsúlyú motívumokat. Siflis ezt másként teszi. Vagy úgy, hogy a jelét újra és
