Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Lengyel Imre Zsolt: „az értelem diadala” (Racionalizmus és irracionalizmus az Egy polgár vallomásaiban)
47 végtelenül újraindító tapasztalata: „Minden érdekelt, s ugyanakkor minden olyan álomszerűen összemosódott.” (304) E folyamat inherens lezárhatatlansága csak valamiféle keret kijelölésével látszik korlátozhatónak, ami elrendezhetővé és szintetizálhatóvá teszi az anyagot – ez történik meg a művet lezáró nagy fordulattal az újságírástól az irodalom felé. A cél azonban itt már nagyon hangsúlyosan nem a világ törvényeinek megértése: az írónak ugyanis a zárlat fejtegetései szerint, melyeket számos megjegyzés előlegez meg a szövegben, olyan zárt formát kell létrehoznia, „ahol a mű önmagában is megél már, a külső világ tápláléka nélkül” , vagyis munkájának lényege nem az „élet” -nek, hanem – ezzel élesen szembeállítva – a „mű mélyebb tárnái”-nak a megközelítése (520–521). Az érzékelő-rögzítő, azaz esztétikai élet programját az életnek az esztétikum érdekében való megtagadása váltja fel – a két korszak között azonban a folytonosságot sem nehéz felfedezni: a nem esztétizált, köznapi élettől, amelyben a munka szokványos értelemben vett fogalmának helye lehetne, az újságírás és a szépírás korszakát egyaránt igen távolinak láttatja a szöveg. A zárlat szerint az író horizontján a honorárium, a siker, a hatás kérdései nem jelennek meg, és mindezt szükségszerűen nem is veheti figyelembe, hiszen ő művének tulajdonképpen csak médiuma, nem létrehozója: „az áradás egyetlen, közös delta felé hömpölyög, s én már éppen csak jelen vagyok, egész életemmel és sorsommal ott kell lennem, mert valami ki akarja fejezni rajtam keresztül magát. Ez a »valami« formátlan, néha úgy éreztem: szellemellenes. [...] Nem láttam tisztán, hová kalandozhatok el e feladatban; talán soha nem látja tisztán az író a mű őserdejében útját, jelzőtáblák nem kalauzolnak itt, ösztönöd és titkos hangok vezetnek a rengetegen át.” (522) Így érkezünk el a könyv utolsó alfejezetének már idézett, híres mondatához: „S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát.” (533) Ha e mondatot nem a szerzőnek tulajdonítjuk, hanem ugyanannak az elbeszélőnek, aki a fent elmondottak szerint az előző több száz oldalon a másodrendűnek látott értelem kiszolgáltatottságát bizonygatta az ösztönök és társaik hatalmának, és aki még néhány oldallal korábban is irracionális erők meghatározottjaként jellemezte írói munkáját, nem jelentéktelen disszonanciát érzékelhetünk itt. Ez a tapasztalat pedig felvet egy kérdést, amely értelemszerűen nem volt hozzáférhető mindazon értelmezések számára, amelyek ezt a szöveghelyet tekintették kiindulópontnak: nem érdemes-e esetleg ironikusan olvasni ezeket a mondatokat? Ez az olvasat patetikus helyett alighanem illuzórikusnak kellene lássa a beszélő törekvését, hogy a „csorda” viselkedésének alternatíváját mutassa fel: hiszen bármennyire felettük állónak hiszi is magát, a szövegben kifejtett nézetei eddigre meggyőzhették az olvasót, hogy a lényeget tekintve egy közülük. Érdemes azonban a szöveg előző és egy korábbi bekezdését is szemügyre venni e nézőpontból, amelyekből többet is megtudhatunk arról, mi a gond az elbeszélő szerint a társadalommal: az ösztönök eluralkodásán túl a szakterületek szerinti elkülönülés, a demokratizmus, a technicizálódás és a mennyiségi elv különböző életterületeken történő előtérbe kerülése látszanak a fontosabb vádpontoknak13 – és ha nem Ortega, hanem a 13 „Az enciklopédisták történelmi hagyatékát, az író szavának társadalomalakító tekintélyét elkótyavetyélték az irodalmárok. Az irodalom elvesztette erkölcsi hitelét. Az emberi végzeten nem változtatott többé a legtökéletesebb vers, a forró leheletű drámai számonkérés, az epikai igazságosztás sem. Az író nem avatkozhatott többé a kor szándékába, meghallgatták, megtapsolták s elfeledték, mint a mutatványos produkcióját. Európa »nagy szellemei« minden tekintélyükkel, összes látnoki erővel és sugallattal fogalmazott proklamációikkal nem közömbösíthették többé egy elszánt bankár, korrupt politikus vagy kardcsörtető generális gyanús szándékait. Az írók egyre tökéletesebben, a mesterség felülmúlhatatlan eszközeivel fejezték ki azt, hogy megbuktak és erőtlenek. [...] A fiatal tehetség, aki pennáját rágva rostokolt valamelyik hatodemeleti szállodaszobában a kéziratpapír fölött,
