Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Lengyel Imre Zsolt: „az értelem diadala” (Racionalizmus és irracionalizmus az Egy polgár vallomásaiban)
45 intuícióelmélet látszik megalapozni, amely a valóság tanulmányozását alsóbbrendűnek tekinti a lényeg megvilágosodásszerű megragadásához képest: „Egy reggel, ébredés után, egyszerre felfedezzük és látjuk a másikat, mint soha azelőtt. S mondhat és csinálhat, amit akar, cselekedetei és szavai mögött mélyen és biztosan tündöklik az a valaki, akit így megismertél, mintegy felkiáltottál: »aha, hát ez vagy te!«” (397) A szöveg tehát meglehetősen következetesnek tűnik abban a tekintetben, hogy a lélektani elbeszélés hagyományát határozottan elutasítva nem csupán nem kínál logikus magyarázatokat a megörökített eseményekre, de kifejezetten azok megmagyarázhatatlanságáról kívánja meggyőzni olvasóját; amint ezt az elbeszélő meg is fogalmazza: „Emberek titkát kell fellebbentenem itt, s a »valóság« megközelíthetetlen titkai előtt mindig újra és újra meghátrálok.” (361) Ebbe az elutasításba a mélylélektaniság is beleérten dő – aligha véletlen, hogy az elbeszélő a szöveg egy utalása szerint kizárólag mint „a tudatalatti mélyvizének és ismeretlen életének” (392) felfedezőjét tiszteli Freudot, hangsú lyosan leválasztva ezt az elemet a pszichoanalízis tudományosnak szánt rendszeréről és racionalista éthoszáról, amelyet az „wo Es war, soll Ich werden” maximája foglalt össze. A terápia lehetőségét az elbeszélő annak kinyilatkoztatásával érvényteleníti, hogy nem hisz benne, hogy „a jellemet meg lehet másítani” (391) – ezt a megmásíthatatlanságot, mely ebben az összefüggésben leginkább a tudatos én erejét meghaladó hatalmaknak való kiszolgáltatottságként értelmezhető, a szöveg számos esetleírása demonstrálja. Ezúttal egyetlen látványos példát idéznék csupán: a főhős franciaországi tartózkodása sokadik évében pénzügyi nehézségei okát kutatja, amelyet meg is vél találni abban a tényben, hogy cselédet tartanak, amit viszont körülötte „csak a leggazdagabb franciák” tesznek (450); a történet azonban nem a cselédről való lemondással folytatódik, sőt hamarosan egy „tót szakácsné” érkezik (453) – a két részletet pedig egy rövid elmélkedés köti össze arról, hogy az idegen sosem lehet képes megtanulni a franciák titkát, hiszen az „a vér titka”, „a hagyományok titka” vagy talán „a civilizáció titka” ; az elbeszélői szólam azt az elképzelést látszik ilyen módon is affirmálni, amely szerint a belátás nem téríthet le a megszabott pályáról. Az ösztön freudizmusról leválasztott koncepcióját tehát a szöveg misztikus irányba fejleszti tovább, beiktatva azt az egyénen keresztül ható, de az egyén által befolyásolhatatlan erők terjedelmes és diffúz katalógusába, amelyben ott szerepel a már említett sugallatokon, vonzásokon és sodrásokon túl az etnikum, az osztálydüh (83), a pusztuló osztály gyökértelensége (222), ismert és ismeretlen rokonok jellemvonásai, a kisgyermekkori viszonyok, továbbadott traumák, „élet előtti” események (222), valamiféle elmulasz tott őstalálka (289), a daimon (523), az anyagi és szellemi végzet (314) és így tovább. Az Egy polgár vallomásai alapvető szerkezeti paradoxona, hogy olyan rejtélyek megfejtéséhez látszik adalékokat gyűjteni két terjedelmes köteten keresztül, amelyeknek közben megfejthetetlenségét állítja: a főhős talányos sérülésére több, hol az életén belüli, hol azon kívüli magyarázatot ajánl a szöveg, amelyek kölcsönösen ellentmondanak egymásnak; de ugyanígy nem tekinthető a zárlat teleológiáját elfogadva egy íróvá válás történetének sem a könyv, hiszen annak az elbeszélő szerint tulajdonképpen nincs története: „Eszméletem első tisztulásától írni készülök.” (232) Mindez tehát az egyéniség kiismerhetetlenségét és megváltoztathatatlanságát hangsúlyozza inkább, amivel a mű legfontosabb szereplői mind tisztában is vannak: a haldokló apa az elbeszélői kommentár szerint azért hallgat, mert tudja, hogy „nem lehet senkin segíteni, egyén és család magára marad végzetével” , ezért aztán „napirendre kell térni egymás titkai fölött” (529); Lola pedig adottságnak tekintve a főhős „kiszámíthatatlan magatartás” -át, amelynek része, hogy „egyik óráról a másikra” , „min den különösebb »ok nélkül«” el kell utaznia „néha csak napokra, de néha hónapokra is” – „látha tatlan betegápolásra” rendezkedik be (392–393).
