Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 9. szám - Lengyel Imre Zsolt: „az értelem diadala” (Racionalizmus és irracionalizmus az Egy polgár vallomásaiban)

43

elbeszélése is ezt a mintázatot követi: „az iskolán belül” a végzete

sodorja „egy másik párthoz”, amit ő maga konstatálhat csupán: „észre kell vennem, hogy [...] én már nem tar

tozom a nagy, közös, jámbor nyájhoz, valamilyen kisebbség tagjává szegődtem” (163–164) – már itt kiderül, hogy nem döntések alapozzák meg az életsorsot, hanem a sors manifesztálja magát szándéktól független állapotváltozásokon keresztül. Hasonló logika figyelhető meg a szökés jelenetében is: az elbeszélt időhöz kötődő voltaképpeni vágy a szöveg szerint a maradás, ami azonban nem megvalósítható, hiszen e szándékon túlmutató erők bírják távozásra a főhőst – akire csupán annak belátása marad, hogy életét többé nincs módja kiemelni abból a mederből, amelybe ezek az erők tudatos szándékaitól függetlenül terelték.7

És így tovább, egészen a Magyarországra való visszatérésig a mű végén, amely ismét csak „titokzatos”, magát nem indokló imperatívuszként (498) jelentkezik, amellyel kapcsolatban a szabad akarat az időhúzásra korlátozódik, de amelynek ezúttal is lehetetlen ellenállni; és még tovább is, hiszen a végül megtalált írói hivatás leírása a második kötet végén ugyanezt a sémát követi: az aktív cselekvő itt is a munka, amelyet az én nem választ és nem alakít, csupán elfogad, és amelynek megvalósítása során ezúttal is központi szerephez jutnak az „ösztön” és a „titkos hangok” (522). A tézis már e történetek alapján is egyértelműnek tűnhet, de az elbeszélői szólam időről időre nyíltan is megfogalmazza, hogy elhatározás, belátás, józan ész mit sem érnek, hiszen az élet ezektől függetlenül vagy kifejezetten ezek ellenére „igazodik el” (422) – és a tudatos döntésen alapuló cselekvés lehetetlenségét hangsúlyozzák a szöveg minduntalan ismétlődő szófordulatai is (a főhős „észrevesz” valamit az életével kapcsolatban; „egy napon” vagy „egy reggel” valamilyen új helyzetre ébred; „alvajáró”-ként cselekszik; erőket, vonzásokat, sodrásokat tapasztal, kényszert érez, hangot hall – és így tovább). Azok a szöveghelyek pedig, ahol az elbeszélő tudatosnak látszó cselekvésekkel találkozva elképedését fejezi ki, a visszájáról is kirajzolják meggyőződését, hogy ő maga nem ura saját cselekedeteinek – ilyen kontrasztfigura például Hanns Erich, aki határoz

politikai elköteleződéseivel kapcsolatban

8

vagy az írók, akik kitalálják

, miről akarnak írni.

9

Innen nézve világossá válhat, hogy már az első kötet nyitófejezetei is ezt a témát exponálva mutatják be a családot és életkörülményeit: e tablót csupa olyan figura népesíti be, akiket maguktól idegen erők rángatnak, és akik nem lehetnek képesek életük racionális berendezésére. Ezt a benyomást közvetíti az ellentmondás a senki által nem használt főbejárat és a csengő nélküli mellékajtó között (11); a tágas, de érinthetetlen, viszont folyamatosan takarított szalon és a sötét, levegőtlen gyermekszoba között (40); a folyamatos portörlés és a tisztálkodás elhanyagolása (42) vagy másfelől a porfogó díszek burjánzása 7 „Csak azt tudtam, hogy nem bírom tovább és el kell mennem innen; örökre és jóvátehetetlenül ki kell törnöm innen, ebből a családból, rokonaim közeléből; s rettenetes kétségbeesés fogott el e gondolatra. Azt hiszem, szerettem volna maradni, valamilyen csodában reménykedtem, de tudtam, hogy nincsen csoda, s most már egész életemre egyedül kell maradnom.” (217) „Ha egy emberrel történik valami – úgy értem, mikor az élete igazi irányt kap, s olyan ösvényre kanyarodik, ahonnan nem térhet többé vissza –, minden akadály elhárul útjából. Tudtam, hogy nem jutok sehová így, céltalan ez a vándorlás, előbb-utóbb megfognak, s aztán majd csak lesz valami; nem fűtött kaland, nem vágytam az idegenlégióba; egyszerűen elmentem hazulról, s útközben tudtam, hogy mindössze ennyi az értelme e kirándulásnak, s most már nem tehet senki semmit, a szakítás megtörtént, a valóságon magam sem tudok már változtatni.” (220)

8 „Hanns Erich szocialista volt, valahogy úgy, ahogy az ember egy napon elhatározza, hogy növényevő lesz. Osztályhelyzeti adottság, belső meggyőződés nem késztették erre az állásfoglalásra. Mindig úgy képzeltem el, hogy az ember szocialista vagy forradalmár lesz, ha már nem tud másként: ha megtörténik vele ez az álláspont. Hanns Erich egyszerűen elhatározta.” (353)

9 „Soha nem értettem az írókat, akik ihletett pillanatokban „kitalálják” halhatatlan mondanivalójukat; a munka talál meg minket, nem mi a munkát, s a legtöbb, amit tehetünk, ha nem szökünk meg előle.” (522)