Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Vári Attila: Festmények hangversenye
8 nyek hangulatváltásait hallhatta, s bár ismerős volt a hang, biztos volt abban, hogy sem operaházi zongorakísérőként, sem pedig több évtizedes tanárkodása alatt nem hallhatta ezt a tökéletes éneke st. Aznapi beosztásához híven a reneszánsz festők termében állt, amikor meghallotta, s most, percekkel később, a zárás előtti negyedórát jelző gong miatt, amely egy rejtett hangszóróból azt jelezte a teremőröknek, hogy megkezdhetik a képtár látogatóinak távozásra szólító figyelmeztetését, elindult az ének forrása felé. Az egyenruhához tartozó posztópapucs miatt hangtalan macskaléptekkel közelíthetett a varázslatos hangot rejtő terem felé, s most már teljesen biztos volt abban, hogy impresszionista művet hall, mert ott, ahová tartott, azokat a nagy értékű műveket állították ki, amelyeket híres európai gyűjtemények kölcsönöztek a „Van Gogh és kortársai” címet viselő kiállításra. A teremben éppen csak annyi fény volt, amennyi a külön-külön megvilágított festményekről visszaverődött, de a tanárnő mégis felismerte az áhítattal éneklő arcot. – Abigél – jutott eszébe az iskolából kimaradt tanítványának, az órás unokájának neve, s meg is szólította azt a meghatározhatatlan kinézetű nőt, akinek arcát kalapjáról csüngő fátyol takarta, s aki éppen úgy lehetett volna húsz-, akár negyvenéves is, de akiről biztosan tudta, hogy még gimnazista sem lehetne, mert már a nyolcadik osztály vége előtt kimaradt az iskolából. – Abigél – szólította, s az, amit látott, olyan távol volt az ének alapján elképzelhetőtől, mintha egy elfuserált szinkronizált filmtöredéket látna, ahol a rendező felcserélte a felnőtt és gyermekhangok tekercseit. Megjelenése , hóbortos öltözködése alapján Abigélt bolondnak hihette volna bárki, s ebben talán nem is lett volna semmi túlzás. Úgy nézett ki, mintha egy száz éve padláson felejtett rongyos zsákból szedte volna ki jelmezét, a kisestélyivel egykorú gombos magas szárú cipőt, a gyöngyfátyolos kalapot. És hogy a látvány még hangsúlyosabb legyen, éneklés közben, mintha a nem létező kotta glissando jelét lebegtetné a levegőben, kézfejének le- és fölfelé rebbenő mozdulataival, szinte folyamatosan búcsút intett, úgy kísérte hangjának fel- és leszálló útját. Annyira tragikomikus, egyszerre sokkoló és megrendítő volt a látvány, hogy a nyugdíjas tanárnőnek elakadt tőle a szava, s csak a lány nevét ismételgette. – Abigél, Abigél. Az áhítattal éneklő, könnyáztatta kislányos arc s a farsangot idéző ruhák miatt úgy érezte, hogy megint az öreg órás műhelyében van, arra várva, hogy a javítás után végre megszólaljon zenélődoboza, hogy ismét hallhassa az üvegharang alatt az aranysújtásos ruhába bújtatott, rokokó parókát viselő báb keze alatt a tökéletesen hű kicsinyített másolat csembaló tücsökzenéjét . Ott, abban a ketyegésekkel, óraszerkezetek felet és egészeket kondító hangzavarában, a főtéri órásüzletben hallotta életében először énekelni Abigélt. Nem látta, mert valahonnan egy bársonyfüggönyös boltív takarásából, az üzlet mögötti lakásból szüremlett át az ének, s amikor rákérdezett, hogy ugye az unokája énekel, az öreg védekező elutasítással mondta. – Nekem csak egy órástanoncom van, nincs unokám.
