Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Lengyel András: A „pesszimista” presztízs-értelmezés (A Babits–Leopold-vita egy tanulsága)
72 lésről is szól. Már az alaptézis is fontos: „Az állandó és tömeges társadalmakat a nyelv, a gondolatkifejezés szervesen nőtt egysége tartja össze belülről, mikor már a társadalomhatár a szimathatárt meghaladta. A presztízs – a szó lévén a hatékonyság legmesszebb ható és legsimulékonyabb eszköze – kezdettől hasznára fordítja.” (1987: 177.) A szó hatalma persze az emberközi kapcsolatok kezdeteitől megvan, így az úgynevezett „primitíveknél” vagy az elmaradott paraszti közegben is. De a társadalom méreteinek megváltozásával e hatalom szerkezete finomul, szerepe pedig módosul. Az önálló szférába szerveződő politikában, illetve a politikusnál már összetett funkciójú. „ A politikus érzi, hogy két ember között a szó csak tudatközi lehetőséget jelent, nem szükségképpen bekövetkező megértést, érzi, hogy nem csak pusztába kiáltott szó, nemcsak holt betű van, hanem a másik határon visszhang is, s a betű nemcsak életre támad, hanem ölni is tud.” (1987: 179.) A nyelv a politikai mezőben is hatáseszköz. És szerepe itt megint kettős. „A nyelv jelentősége kettős” , olvashatjuk a könyvben. „Megadja az embernek, »amit a természet megtagadott tőle, egyenlő jeleket ad rendszeres kapcsolatokban félig egyező, félig változó észrevételeinkhez«, és ezzel »gondolkodásunk végtelenül behatóbb és egyben átfogóbb ura- lomhoz jut a dolgok felett«. De a nyelv társadalmi jelentősége elhajlást mutat. A nyelvnek itt szóba kell állnia, a szavak már nem a könny és verejték kényszerűségével hullanak, hanem felkészülnek és – amennyire csak lehet – az idegen tudathoz simulnak. S mentől jobban nő a távolság, s elbogozódik a tudatkülönbözet, annál kényszeredettebb vagy öncélúbb a szó. A taglejtések, a mozdulatok, az arcjáték közvetlensége a leírt és nyomtatott szóból elmarad: a szavak elfáradnak […] színük és zamatuk elveszett, szólam és közhely pora lepi el a gondolko- dást.” (1987: 179.) A szó ideális esetben, ahogy Leibniz (s az ő nyomán Leopold is) hitte, az értelem tükre. Leopold azonban már a nyelvválság korának gyermeke volt, s személyes tapasztalata is, a szemléletét alakító kulturális tájékozódása is arra figyelmeztette, a szó státusa megváltozott. Az „[e]lmálló, jelentőségben ingadozó szavak, járkáló, csavargó és csapodár szavak” (1987: 179.) rácáfolnak Leibniz várakozásaira. Az „ember sohasem oly mélységes opportu- nista, mint amikor először megszólal” (1987: 180.), mondta. Ez az „opportunizmus” ugyan szerinte strukturális adottság, s kettős természetű. „Demokratikus” lehetőség és zavar s félreértés eszköze. Alapjáratban, meggyőződése szerint, olyan lehetőség van a nyelvben, amely (1) az ember s ember közti viszony optimalizálását segíti. „A szó […] az egyéni lélek óriási megalázkodása” , mondja, „mások keresése, simulás a máshoz és a többhöz, színek és árnyalatok megáldozása, lélekfinomságok szürke redukciója a beszélő- és hallószervek nyers mozgásaira” – egészében mégis „a legnagyszerűbb demokratikus kísérlet az embertörzs életében” (1987: 180.). A megfogalmazás elárulja, e kísérlet sem veszélytelen, ára van. Valamiről valamiért le kell mondani. A helyzet azonban komplikálódik: „amikor a szó már elszakad magvától, amikor a szavak már nem is élményeinket tördelik formába, hanem az időt, az unalmat” , akkor (2) a közvetlenséget felváltó közvetítettség nyelvileg is új helyzetet teremt: az „odavetett, aláhúzott, becsempészett, hízelgő, magolt és elterelő szavak szintaxisa” már „ a meg nem értés és a félreértés nyelve ” . (1987: 180.) A nyelv pedig mint egyféle kínálkozó „védelmi állás” a presztízs eszköze lesz, s a „fecsegés” és a „zárkózottság” egyaránt ezt szolgálja. S ami nem kevésbé fontos: a presztízs: absztrakció, a szó pedig többféle módon is kitermelheti azt az absztrakciót, amely a presztízst alkotja (1987: 180–181.). A presztízs mint absztrakció tulajdonképpen a szóban, a szavak rendjében ölt alakot, a szavak rendjeként jelenik meg. Nyelv és presztízs viszonyának leírása Leopold gondolatmenetében nehézkes: tapogatódzó s el-elakadó, de magának az összefüggésnek a felismerése megvan, sőt arra is rájött, ez az összefüggés szándékosan is alakítható: a presztízst konstituáló nyelv neveléssel alakítható, azaz a presztízsteremtés szándékolttá, céltudatossá tehető. A történeti
