Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Svébis Bence: Belterjes betegségek (Szilasi László: Luther kutyái)
127 részek, melyek elrugaszkodnak az aktuális témától, és mintegy továbbgondolva annak egyes motívumait, régmúlt történeteket mesélnek el. Ezek néhol kifejezetten zavaróak, és jelenlétük csak ne hezen indokolható, mint például a Drezda bombázásához köthető családtörténeti rész , ami szükségtelenül szakítja meg álságos és hatásvadász keserűségével a felgyógyulástörténet ritmusát; hol a szív legmély é ig hatolnak, és kipucolnak minden kamrát és pitvart, mint annak a pillanatnak az érzékletes megörökítése, mikor az Elbeszélő rájött, hogy már nem szerelmes a feleségébe; hol pedig vulgárisak és kacagtatók, mint egy otromba vígjáték, miként az a szekvencia, melyben a legemlékezetesebb, felnőttkori beszarásokat veszi sorra. Ezek a részek önmagukban is tökéletesen működnek, és felmerül a gyanú: talán nem a betegségtörténet hívta életre őket, hanem épp a betegség elbeszélése volt az indok, hogy megíródjanak. Bárhogy is történt, ezek a dőlt betűs részek lényegesen olvasmányosabbak és érdekesebbek, mint maga a főszöveg, mely gyakran öncélú és zavaros. Mindez nem is feltétlenül abból adódik, hogy a reprodukciós kísérletnek köszönhetően egy-egy eseménysort – többek közt az Elbeszélő rohamát egy egyetemi előadáson, melynek következménye a kórház és a műtét – több nézőpontból mesél el, hanem annak, hogy ezek a részek túlnyomóan olyan információkat tartalmaznak, melyek az olvasó számára érdektelenek. És itt gabalyodunk bele a könyv egyik szembeötlő hibájába: nem egyértelmű, kihez is szól. Ugyanis számtalan olyan rész van itt, ami az irodalmároknak kedvez, sőt olyan, amit a hazai szépirodalom belső köreihez tartozók – beleértve az Elbeszélő ismeretségi körét – értenek és értékelnek, ugyanakkor rengeteg orvosi jelentés, diagnózis és szakszó is szerepel, ami pedig egy másik réteget céloz be. Vitathatatlanul belterjes írás a Luther kutyái , az azonban eldöntetlen maradt, hogy milyen belterjnek íródott. Az Elbeszélő ugyanis egyik esetben sem adja át úgy ezeket információkat – legyen szó orvosi, irodalmi vagy magánjellegű témákról –, hogy a kívülálló számára érdekes és izgalmas legyen. Egész egyszerűen nem képes lekötni a figyelmet. Mondom, ez elsősorban a főszövegre igaz. A dőlttel szedett betoldások – melyek leginkább a tárca műfajához állnak közel – azonban kifejezetten működnek a könyv elején. Funkciójuk ugyan nem igazán értelmezhető, de ettől függetlenül a Luther kutyái nak legélvezetesebb részei ezek. Egészen addig, amíg világosan elkülönülnek a szövegek. Ám a dőlt betűs részek nem mindenhol válnak le egyértelműen a főszövegről, több helyütt a betegséggel kapcsolatos információk is ekk épp vannak szedve – mint például a zárójelentés a 86. oldalon, vagy a 88-dikon egy barát monológja a közelgő műtétről. A könyv közepétől, a sikeres műtét után azonban teljesen kibillen az egyensúly, mintha az Elbeszélőnek már nem lenne szüksége a tipográfia egyértelmű rendszerére, már nem keres igazán kapaszkodókat, hiszen a nehezén túlvan, elmesélte az elmesélhetetlent, így már lehet akár slendrián is, felrúghatja saját, korábbi konstrukcióját. Itt már a „Pathológiai vizsgálat” (181. o.) mellett könyvheti verset (225. o.) és megnyitószöveg et (227. o.) is találunk a kurzív részekben. E mögött a szétesettség mögött azonban mégis összeáll egy figura, aki minden fizikai és lelki nyavalyáját szégyentelenül feltárja az olvasó előtt. Ez lehetne a Luther kutyái nak legméltóbb erénye, de végül ez lesz az, ami végleg olvashatatlanná teszi. Ugyanis túl közel enged. Olyannyira fel- és kitárulkozik az Elbeszélő, olyan mélyre enged magában, hogy annak alapján, amit megtudunk róla, végül már nem lesz szimpatikus számunkra, ahogy gondolkodik a nőkről, a világról és saját műveiről. Ahogy minden olyan természetes számára, ahogy mindenki kiszolgálja és méltatja, ahogy a szerénység kimerül néhány rácsodálkozásban, amiből valójában szintén a dicsekvés süt, hogy ő mennyire szerencsés. Hiányzik ebből a könyvből az alázat, mivel az Elbeszélő érezhetően burokban él. A magyar egészségügy valódi helyzetéről egy szó sem esik, az előnyös körülmények már-már fantasztikumba illően adottak. Ezzel párosul az arrogancia és önzés, és egy olyan
