Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Mórocz Gábor: Narratívák metszéspontjában (Buda Ferenc Isten szalmaszálán című versének elemzése)
102 / hátha nem éltek hiában. / Magot a szérű porában – / hagyj utódot a világban.” ). Míg a Nagyapám fő „üzenete” az, hogy az utódnak maga mögött kell hagynia elődje létmódját, és vele együtt meg kell haladnia önnön – szociokulturális értelemben vett – meghatározottságait is ( „Neki ez az ágy: a végső. / Nékem ez az első lépcső / fölfelé, a tiszta napra, / nagyapámnál messzibbre és / magasabbra.” ), a Rigmusok… záró része már azt sugallja, hogy az előd és az utód létmódja közötti – mégoly laza – kontinuitás hosszabb távú megőrzése adhat értelmet az egyébiránt hiábavalónak tetsző emberi létezésnek. Itt kell megemlíteni azt is, hogy a Rigmusok… és az Isten szalmaszálán szövege között motivikus párhuzam fedezhető fel: mindkét versben kulcsfontosságú szerepet kap a(z) – átvitt értelemben lényegi alapot és kezdetet is jelentő – mag motívuma. Az előbbi mű lírai szubjektuma arra szólítja fel a befogadót: hagyjon magot a szérű porában, az utóbbi költeményben pedig a vers beszélője földre hullott fénylő mag ként határozza meg önmagát. A két metaforikus szerkezet, mint látható, nem feleltethető meg tökéletesen egymásnak, ám a lehetőség szerinti folytatás – pozitív konnotációt hordozó – fogalma mindkettővel szorosan társítható. Emellett pedig a szérű pora és a föld képzetei között is könnyű kapcsolódási pontokat találni: annyiban bizonyosan, hogy mindkét metafora az evilági lét terrénumára vonatkoztatható. A Rigmusok … és az Isten szalmaszálán megfelelő szöveghelyei egybehangzóan arra utalnak, hogy ha lehetséges bármifajta egyéni „továbbélés” a halál mint fiziológiai jelenség bekövetkezte után, az csak az immanens lét keretei között valósítható meg. Jóllehet az emberi létezés túlvilági perspektíváiról szóló elképzeléseket egyik mű sem cáfolja explicit módon, de a hallgatásuk erről az „exkluzív” létlehetőségről beszédesnek nevezhető. Tegyük hozzá: nem egyszerűen ezekben a költeményekben, de még a költő istenes énekeiben (Szólásért való ének; Fohász a virradatban) sem találhatunk affirmatív erejű célzásokat arra, hogy a földön túli halhatatlanság reális opció volna a semmibe zuhanással megbékélni képtelen ember számára. Így aligha vitatható, hogy Buda Ferenc – lényegében a „legyetek hűek a földhöz” nietzschei jelmondata jegyében – zárójelbe helyezi a transzcendens üdvözülés (vagy elkárhozás) problémakörét. Gondolkodását – legalábbis e tekintetben – radikális immanencia-központúság jellemzi. Ez a markánsan „evilági” gondolkodás azonban nem materializmus, hiszen nem mentes bizonyos idealista eszmei tendenciáktól. A költő mintha szeretné áthelyezni, „lehozni” a transzcendenciát az immanenciába, a végtelent a végesbe (vélhetően a fénylő mag metaforája köré szőtt kis „történet” is erre utal). Buda Ferenc lírai bölcselete talán a természeti és a szellemi szféra szétválasztását kártékony előítéletnek minősítő spiritualista panteizmus (vagy panteista spiritualizmus?) tanításával rokonítható a leginkább. Ám semmiképpen sem azonosítható azzal. A panteizmus még legkifinomultabb változataiban is egyoldalúan totalitáselvű, mereven az elvont egyetemességre összpontosít; ebből következően nem képes tisztelettel illetni az individuum itt- és ígylétének sajátos értékeit. Az Isten szalmaszálán (és előtte már a Rigmusok… zárlatának) eszmeisége viszont nemcsak a természeti létrend örökkévalóságának, hanem az „én” (az emberi szubjektum) időhöz kötöttségének is érdemi jelentőséget tulajdonít; az előbbi ciklikusságát és az utóbbi megismételhetetlenségét egyaránt kitüntetetten kezeli. Így ez a létértelmezés a panteizmus egzisztencialista alapú továbbgondolásaként, kiegészítéseként fogható fel. A költő a dogmatikus felfogású panteistákkal szemben a legkevésbé sem tagadja, hogy a „saját halál” – természetesen nem az „egyetemes létrend”, hanem a konkrét individuum nézőpontjából tekintve – drámai veszteségként is legitim módon értelmezhető. Ám úgy látja: ha az elmúlás az az ár, amelyet az elődnek szükségszerűen meg kell fizetnie azért, hogy utódaiban tartósan tovább élhessen, akkor a végesség fenoménje mégis felruházható valamifajta értelemmel. (Nagyon fontos, mondhatnánk: megvilágító erejű ez a filozofikus
