Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Mórocz Gábor: Narratívák metszéspontjában (Buda Ferenc Isten szalmaszálán című versének elemzése)
100 Buda Ferenc a költeménynek ezen a pontján – alig észrevehető utalások szintjén – Gaia és Uránosz történetének egy részletét parafrazeálja. Mint ismeretes, Uránosz, az ég istene rettenetesen megrémült saját, Gaia földistennővel kötött nászából származó gyermekeitől (akik között sok volt a torzszülött lény), és úgy döntött: megszabadul tőlük. Elhatározását tett követte: a Föld belsejébe kényszerítette utódait. Gaia azonban e válságos helyzetben nem a férje, hanem a gyermekei mellé állt, és végül sikerült kiszabadítania (kiszabadíttatnia) mindegyiküket – voltaképpen a saját testéből. 4 (Aminek a következménye azután az új istennemzedék felemelkedése és az égisten bukása lett.) Uránosz cselekedete tehát hiábavalónak bizonyult: amikor „elrejtette” gyermekeit a Földben, nem gondolt bele abba, hogy a Föld nem más, mint az élve eltemetettek anyja, aki táplálni, óvni fogja a teste mélyében rekedt lényeket. Az ég istene – „büntető” ténykedésével – így eredeti céljának éppen az ellenkezőjét érte el: nem tüntette el utódait, csupán Gaia és gyermekei véd- és dacszövetségét szilárdította meg, saját uralmával szemben. A harmadik versszak második egysége – „ ápol s eltakar? vagy / élve eltemet?” [kiemelés az eredetiben – M. G.] – e mitológiai történet alapján (is) értelmezhető. Ez a szövegrész enigmatikusnak nevezhető, hiszen nem tudjuk pontosan, kire vagy mire vonatkoznak a benne szereplő kérdések. Pontosabban: a két verssorból nemcsak a cselekvő megnevezése hiányzik, de azé is, akire vagy amire a rejtélyes aktor cselekvése irányul. Csak feltételezzük, hogy az idézett nyelvi szerkezet alanya a Föld („földanyánk”) – akit az előző versszakban még tegezve szólított meg a versbeli beszélő, most viszont, ha hipotézisünk helytálló, E/3.-ban szól róla –, tárgya pedig a lírai én, de az is lehetséges, hogy általában az emberi szubjektum. Az individuum Gaia és Uránosz utódaihoz hasonlít abból a szempontból, hogy az égből való lehullását követően egyoldalú függésbe kerül a földi szférától. Kérdés, hogy ez a megkötöttség pontosan mit is jelent: azt, hogy Gaia – akinek a római megfelelője nem véletlenül lett a phrygiai eredetű Magna Mater – jó anyaként megtartja, táplálja és oltalmazza gyermekét, vagy azt, hogy a Föld – emberfeletti hatalma jogán – nem egyszerűen fogságba veti, hanem lényegében el is temeti az emberi lényt? (S így ahelyett, hogy valódi, dinamikus létet biztosítana számára, csak élőhalotti státusát tartja fenn.) – Természetesen az is lehet, hogy a két lehetőség egy időben, egyszerre érvényesül. Annak a versben mindenesetre semmi jele nem mutatkozik, hogy az individuumnak reális esélye volna kiszabadulni a földi világ rabságából. Ezen a ponton tehát lényeges eltérést figyelhetünk meg az említett mitológiai történet és az Isten szalmaszálán jelzésszerű „elbeszélése” között. A mű eszmei összetettségét mutatja, hogy a harmadik versszak középpontjában álló, félkövérrel kiemelt intertextus – „ ápol s eltakar? ” –, amely szó szerinti átvétel Vörösmarty Szózat ából, a nemzeti narratívát is megidézi. Buda Ferenc ezúttal is több, egymással nem könnyen társítható tudatformát montíroz egybe: a mitológia és a bölcselet összetevői mellett az egyik legbefolyásosabb modern kori közösségi ideológia, a patriotizmus elemeit is beépíti létértelmező versének szövetébe. Ettől azonban az alapvetően metafizikai és egzisztenciális indíttatású alkotás még nem válik hazafias vagy a hazáról szóló költeménnyé. Vagyis Elek Tibor némiképp túloz, amikor kifogásolja, hogy az Isten szalmaszálán nem került be a Bárány Tibor által szerkesztett Édes hazám című 2011-es antológiába, amely a rendszerváltozás utáni időszak emblematikus közéleti és magyarságverseit gyűjtötte össze. 5 Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy Elek intratextuális 4 Lásd még: Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története , Osiris – Századvég, Budapest, 1994, 216–217. 5 Elek Tibor: A költő hazája napjainkban . Haza- és nemzetkép(zet)ek a kortárs magyar lírában, Bárka, 2013/1., 78.
