Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Faragó Kornélia: Megmutatni, eltakarni – mások arcában megfogalmazódni (Maurits Ferenc fotókorrekcióiról)
79 Faragó Kornélia Megmutatni, eltakarni – mások arcában megfogalmazódni Maurits Ferenc fotókorrekcióiról Ezek a képek Maurits Ferenc ittlétének, idetartozásának, kötődéseinek szuggesztív dokumentumai, szinte vallomásos bizonyítékai. Az alkotók, írók, képzőművészek kinézete a festői intervenciók révén árulja el, hogy kik is ők valójában, hogy kik is ők Maurits Ferenc számára, aki ezeknek az arcoknak a kerülő útján kísérel meg eljutni önmagához. A színeken, a rajzos mozzanatokon keresztül, amelyek a sajátjává jelölik a portrékat. Hogy örökre köze legyen hozzájuk. Azt mutatja meg, dokumentálja, mi az, amiben, akár egy villanásnyira, de szembesülhet önmagával: valami az arc terében, egy jellegzetes mozdulat, vagy egy öltözeti részlet. Tudjuk, az arc mindig elsősorban a másik arca. S emlékeznünk kell a megállapításra is: az önéletrajz, az a többiek. Továbbfűzve a gondolatot: önnön arcunk mások arcában fogalmazódhat meg a legpontosabban. Ennyiben, s ezért Maurits önéletrajza másokról szól. Az önmegértés folyamatában érintett személyek jelennek meg a képeken, s ez minden különbözőségük ellenére is hasonítja őket. A korrekció közismert arcokat érint, a műveletek között van olyan, amely mintha Andy Warhol szitás képeinek világát gondolná újra, vagy még inkább Arnulf Reiner kép- kritikai gondolkodásával kezdene párbeszédet. A festői ábrázolás egyik központi kérdése, az arcot adni problémája, itt átfogalmazódik. Maurits Ferencet az arc érdekli, az arc teljességet reprezentáló képessége, egészen sajátos jelsűrűsége, mindenkori kimeríthetetlensége, de nem az arc festői leképezése, ábrázolhatósága, hiszen portréfényképeket sajátít ki úgymond magánművészeti célokra, Dormán Lászlótól, Lazukić Annától, Németh Mátyástól. Olyan portréidézeteket használ, emel át az újraalkotás jelenébe, amelyek jól szolgálják az identifikációt. Kölcsönöz, hogy a fotók és a festői gesztusok közösen adhassanak sajátosan új jelentőséget ezeknek a képeknek, és az időnek, a képekben munkáló időnek. Egy komplexebb elgondolás részeként: hiszen Maurits Ferenc bútorzati tárgyak, textilfélék és edények ( Tányérportrék ) fényképidejével is foglalkozott már ráfestéses, korrekciós értelemben. E személyiségek a vajdasági magyar kultúra történetiségéhez kötődő elbeszélés részesei, azé a történeté, amely Mauritsot is formálta, olykor éppen ezeknek a tekinteteknek a kereszttüzében. Mesterek, pályatársak, barátok…, karakterek, éthoszok, tartások. Összesen tizenhét nevet kellene felsorolnunk. Az arcok kiegészülnek egymásban, s közös játékukban a művész potréja van feltárulóban. A művészé mint „önéletrajzi lényé”. A fényképek, mint eredendő nyitottságok fogadják be az átrajzolásokat és a ráfestéseket, hogy a megsértett ábrázolás, az arcrongálás, a színekkel destruált képiség erejével hathassanak. Megmutatni, eltakarni…, oldani, bomlasztani a fotók eszköztárát, formarendjét. Hogy valami láthatóvá váljon a képen, ami korábban nem mutatkozott. Hogy az, ami elta-
