Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Borsodi L. László: József Attila költészetének hatása Baka István ifjúkori zsengéire
73 A Szép este 13 négyszakaszos (a 4. szakasz második, négyes jambusi sorát leszámítva), ötödfeles jambikus sorokból felépülő, félrímes költemény (ez alól – nevezzük egye- netlenségnek – a 2. szakasz kivétel, amely keresztrímes) a Már vállamon… című vershez hasonlóan Baka István költővé érlelődésének fontos állomása. Meglátásom szerint arról a verséről vagy azon versek egyikéről van szó, amely képi megformáltsága tekintetében már az egy évvel később, 1969-ben keletkezett és az 1975-ben megjelent Magdolna-zápor című kötetbe bekerült versekével rokon, de amely a költő szigorú mércéje szerint még nem vált kötetképessé . Ennek okát abban látom, hogy bár félreismerhetetlenül Bakáé a „megnyúlt árnyaktól” terhes táj, és a motívumháló szerkezete is egységességre törekszik, de még itt sem eléggé kristályosodott ki az a metaforika, amely az egyetlen metaforából kibontható Baka-vers sajátja lesz. Még itt is átüt a vers szövetén , és ezáltal kissé erőltetetté válik a József Attila költészetéből örökölt, a mikro- és makrokozmoszt összekapcsoló poétikai eljárás: „égnek futott a fény szilánkja, / s lágy föld-meleggel ült a hűvös / szélfútta csillagok szagába” . A 2. szakasz képeinek megformálási módjában is az Óda 4. részéből ismert József Attila-i eljárás köszön vissza. A tárgyi világ képeit úgy formálja belső, lelki tájjá, hogy az így megjelenő mindenség egyszerre válik megtapasztalhatóvá a mikro- és a makrokozmosz szintjén is, a külső és a belső világ szférájában is: „Behálóz egy kopottas fácska / kék árnya, mint a vérerek, / poros lombocska ráz ruhámra / gyöngén kialvó fényeket.” Ebből a kettősségből nő ki a 3. szakaszban az a viszony, amely a Baka István költészete korai korszakát kitevő, ciklusokká szerveződő versek jellemzőjévé válik, vagyis a táj az én tere, de a később démonizálódó, apokaliptikus tájversekhez képest itt még úgy, hogy jól kitapintható a táj és az én elválasztottsága, az én a tájra montírozódik, az én önreflexiójának alárendelt, tehát eszközjellegű: „Megállok s száll az esti pára / szép árnyam kontúrját követve, / így rajzolódik fel magányom / egymásnak épült fellegekre.” A 4. szakaszban kerekedik széppé az este, egyrészt cím és szöveg ironikus viszonyát hozva létre, hiszen Baka korai poétikájának jellegzetes viszonya jelenik meg, amelyben a félelmetes tájban, világban az én vesztes, tehát nem lehet szép az este, másrészt, más nézőpontból viszont fenségest hozva létre, hiszen az én léte, ha magányos is, ha félelmekkel teli is, mégiscsak szép a képek által konstruált, különböző világszintekből álló (vers)univerzum, amely a transzcendens képzetektől sem idegen, és teljességre tör. Így válik esztétikai értelemben széppé ez a világ, a Szép este című vers, amely még őrzi, de már jó úton van, hogy megszabadítsa Baka István poétikáját a közvetlen József Attila- hatástól: „A görnyedt fűből béka néz rám, / zöld hátán zsíros hold remeg, / s fénylő, meleg szemébe zárja / utolsó húszfilléremet.” Képvilágának sajátosságai alapján a Szép esté hez közelálló Bánat 14 két részből áll, az egyes részek arab számmal és külön (al)címmel vannak ellátva: 1. A lombon átszűrt… ; 2. Kemény ölét már… . Az 1. rész Bánat főcím alatt és a 2. rész nélkül , önállóan jelent meg a Magdolna-zápor című kötet Az udvar fája című ciklusának nyitóverseként, amelyet Baka István később nem vett fel sem az Égtájak célkeresztjén , sem a Tájkép fohásszal című gyűjteményes kötetébe. A szerzői döntésnek, hogy Baka már a Magdolna-zápor ból kihagyta a 2. részt, poétikai magyarázata van. A Kemény ölét már… ugyanis inkább ötletnek tekinthető, mint kiérlelt versnek, inkább töredéknek, mint teljes alkotásnak, nem beszélve arról, hogy laza szálakkal kapcsolódik az 1. részhez is, a főcímhez is, és az 1. rész képszerűségét a túlbonyolított fogalmiság szünteti meg: „Kemény ölét már eltakarta, / ki nem szeretni bátor, / én ölnék is, de semmi vissza / nem tart e gyávaságtól. // Így faragott a szenvedés, / hogy meghagyott szabadnak.” 13 1968. május; Szegedi Egyetem, 1968. december 3.; Kortárs, 1972/9. Régi este címmel. 14 1968. augusztus
