Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Borsodi L. László: József Attila költészetének hatása Baka István ifjúkori zsengéire
72 A Kések segítettek című verset 11 összevetve a diák költő eddig szemügyre vett műveivel, jól látható, miként körvonalazódik az az irány, amelyet be fog járni ez a költészet. A Kések segítettek ugyanis olyan szöveg, amely a teljesség iránti vágyat és a költői nyelv mágikus erejébe vetett hitet elválaszthatatlannak mondja az ön- és létértelmezéstől, egyben azt állítva, hogy a létértelmezés a költői nyelvvel, a hagyománnyal, a kultúrával való számvetés is, a mondhatóságért folytatott küzdelem. Mintha a szemünk előtt végbemenő születésben a költészet, Baka István poétikájának a születését látnánk: „Kések segítettek világra, / de vattába pólyázva élek, / elfelejtettem volna már, / hogy visszakérhetnek a kések? // Már tizenkilenc éve látok / apám végleg megért szemével, / törékeny, szigorú anyám / haját csomózom téli széllel.” Benne van még ebben a versben is a kezdő költőnek a képalkotás terén tapasztalható bizonytalansága, mert a 3. szakaszban eltúloz, túlszceníroz egy-egy képet ( „lelkében kékre borotváltan” ; „hurcolom megyényi / hosszúra nőtt krisztus-szakállam” ), a 4. szakaszban pedig nem tömörít, és elbonyolítja, túlírja a nyitómondatot ( „Túlságosan boldogtalan / nem voltam még s nagyon szegény se” ), de már ott van az önemésztésre, a szemlélődésre, az ön- és világértésre kész költő öntudata és hitvallása, amely egész költészetében kitart, mert tudatos vállalás lesz: „szakállként növesztem magam / a szerelemre és a késre” . Ilyen értelemben a Kések segítettek költői programot adó versnek tekinthető, de amely mégsem kerül be egyetlen kötetbe se, mert érzi, tudja Baka is: amiről beszél ez a vers, az kész van, arra azonban, ahogyan megszólal és megszólaltatható, még várni kell, de már úton van afelé, hogy megérkezzen saját költészete eszményéhez, amely vállalható verseket fog jelenteni. A jambikus lejtésű, az első két szakaszban keresztrímet, a 3. szakaszban félrímet érvényesítő Már vállamon… című vers 12 ugyan még nem megy át a költő kritikai szűrőjén, nem közli sem folyóiratban, sem kötetben, de jelentős lépést tesz a Baka-kozmogónia megteremtésére, az egy központi metaforán alapuló vers megalkotására. „A csillagok mély poharában” versnyitó sorban megjelenő csillag–pohár metafora asszociációs körét viszi tovább a második sorban a „csöppecske hűvös pára” , amely a pohár képéhez köthető, illetve a vers befejezésében „a fellegek szép repülői / színes lámpáikat kioltják” kozmikus kép az 1. szakaszbeli csillagokra utal vissza, az 1. szakaszban bevezetett haj motívum ( „hogy reszketnek hajad szagában / egymáshoz békült árnyaink!” ) pedig a gyertya–test metaforához kapcsoltan a hajszálkép formájában ismétlődik meg a 2. szakaszban: „Gyertyává nyúlik tested árnya, / hajszálak füstölnek felette” . A koherenciára való törekvés megvalósulását megkérdőjelezi azonban még az, hogy a mikro- és makrokozmosz összekapcsolásán túl létrejön-e, van-e valamilyen ontológiai, alaki hasonlóság a csillag és a pohár képe között, főként úgy, hogy utóbbi eltűnik a vers végére, illetve hogy teremtődik-e összefüggés a csillag és a gyertyaként metaforizált test képe között, s hogy ebben az összefüggésben milyen jelentése van a haj szagában összebékült árnyaknak, vagy annak a hétköznapi mozzanatnak, hogy „már vállamon ketyeg karórád” . E két utóbbi kép mintha elhelyezhetetlen lenne a csillag– gyertya– fény motívumsorban, és ez mintha meg is törné a képvilág kompaktságát. Ezek azok a felvetések, amelyek okafogyottá válnak a Tájkép fohásszal költői testamentum Legenda, hát lehullasz című ciklusának verseitől kezdve, mert a Baka által tudatosan végzett költői munka következtében megvalósul az az esztétikai értelemben vett tökéletes világrend, amely éppen harmonikus zártsága, a szövegépítmény formai-nyelvi szépsége révén állítja azt, hogy az emberi lét kiszámíthatatlan, diszharmonikus, véges, hol groteszk, hol tragikus. 11 1968; Szegedi Egyetem, 1968. december 3.; Új Forrás, 1973/2. 12 1968. április (24?)
