Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - A sikeres életeknél nincsen unalmasabb (Ferdinandy Györggyel Navarrai Mészáros Márton beszélget)
60 kötetem, amely „régi” kiadómnál, a Magyar Naplónál lát napvilágot. Annak Különös boldogság lesz a címe.) – Más motivációd is volt a kötet megírására? – Mi, vagyis az átlagolvasó, nem sokat tudunk a „művelt nyugatról”, végül is azt, hogy a Nyugat azért gazdag és virágzó, mert szisztematikusan kirabolta a harmadik világot, hajlamosak vagyunk elfeledni. Ha bemegyünk a Louvre-ba vagy a British Múzeumba, vajon eszünkbe jut, hogy elbitorolt kincseket látunk? Nem hinném. Ezért gondoltam úgy, hogy meg kellene írni a gyarmatosítás utótörténetét. A nagyhatalmak háromszor rabolták ki a gyarmataikat: először amikor elfoglalták, aztán az ottlétük évszázadai alatt, végül akkor, amikor magukra hagyták a gyarmatokat. Elvinni magukkal mindent, amit lehet, ez hajtotta őket. Kabdebó Tamás, az írországi magyar prózaíró megírta, hogyan rabolta ki az egykori Brit Guyana könyvtárát, ahol igazgató volt. 1966-ban felszabadult az ország, és valamennyi értékét elszállítottak a gyarmatosítók. Nem csoda, hogy a vécéablakon keresztül kellett menekülnie a feldühödött helyiek elől. Én azután kerültem Puerto Ricóba, hogy a spanyol uralom után felszabadult. De a régi gyarmatosítók könyveiből folyt az oktatás. Ez ám az utolsó kisemmizés és megaláztatás. Ezeknek az egykori gyarmatosító impériumoknak nincsen erkölcsi joguk arra, hogy kioktassanak minket. – Az 1980-as években a jelenlegi – sorrendben második – feleségeddel, a kubai származású egyetemi tanárral, María Teresa Reyes-szel közösen kezdtetek magyar irodalmat fordítani spanyol nyelvre. Mi motivált benneteket? – Amikor leomlott a vasfüggöny, megpróbáltuk kihozni a nagyvilágba a magyar irodalom értékeit. Ezt annak idején ablaknyitogatásnak neveztük a feleségemmel. A Puerto Ricó-i egyetem meghívta az általunk lefordított fiatal magyar költőket, akik tananyaggá is váltak. Így került ki a fiatal Kukorelly Endre, Parancs János, Zalán Tibor és még sokan mások. Mindig is tudtam, hogy mit érdemes lefordítani. Sajnos az otthoniak nem voltak nyitottak a javaslataimra. Annak idején megírtam Gion Nándor trilógiájáról, hogy azonnal le kell fordítani, mert fontos lépés lenne a magyar irodalomnak. Ez lehetett volna a mi Száz év magány unk. Végül fordításban azóta is csak részletekben jelent meg. Motivációt illetően a díjak soha nem foglalkoztattak az átlagosnál jobban, de büszke vagyok, hogy az írótársadalom úgy ítélte, megérdemlem a Magyarország Babérkoszorúja díjat, amelyet március 15-e alkalmából kaptam meg. Bár ténylegesen csak április legvégén, már Budapesten veszem át. – Kiket tartasz a „maiak” közül lefordításra érdemesnek? – Ha valakit tehetségesnek érzek, esetleg fiatal ismeretlen skribler, akkor vállalom a fordítást. Utoljára Csender Levente prózáját és Terék Anna verseit fordítottam, valamint a Weisz Dorka írói álnév alatt alkotó magyar–német tanár szakos hallgatóét. – Több munkádat magad fordítottad spanyol és francia nyelvre (bár vannak olyan írásaid, amelyeket egyszer sem ültettél át anyanyelvedre), néhány éve bolgár, tavaly pedig német fordításban is megjelent egy-egy könyved. Várható újabb idegen nyelvre történő Ferdinandy-átültetés? – Igen, ha minden igaz, egy amerikai egyetemi kiadó készít önálló angol kötetet a rövidprózáimból. Néhány hónapja járt nálunk a fordító. – Hova helyeznéd magadat az irodalmi palettán? – Kicsit ironikusan azt mondanám, ha otthon maradtam volna, valószínűleg Szakonyi Károly antológiájában szerepelnék, amelyet a Kádár-korszak feledésre ítélt íróiról állított
