Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
19 nevetségesnek találjuk a tablóképeken, pedig tudom, micsoda munka volt bennük, tudom, milyen veszteséget jelentett reggelre elfeküdni őket, elégszer átéltem a mellettem szorongó lányok izgalmát az Aranybika szálló földszinti fodrászatán, vagy a különféle aulákban, tánctermekben és előszobákban. Láttam ugyanitt A makrancos hölgy et és A milliomosnő látogatásá t, utóbbi Dürrenmatt öreg hölgye, csak átcímkézve. Ugyanaznap este mentem el megnézni, amikor délután fiatal magyartanárom, Tót Ferenc először nyilatkozott a verseimről, és nem beszélt le. Visszatekintve megállapíthatom, hogy Tót átszellemültsége és némileg orgánuma is Márton Lászlót előlegezte, nem a szenvedélyes, barokkos gesztusokkal élő művészt, hanem a józan és pontos értekezőt. Hittem benne, nagy hatással volt rám, amikor elsírta magát, Rilkétől az Oltsd ki szemem című verset olvasva föl nekünk a magyar fakton. Szabó Magdától A macskák szerdá ját ősbemutatóként határozottan untam. Meglehet, helytörténetnek zsúfolt volt, mesének viszont túlságosan földhözragadt, telis-tele bölcs tézisekkel a debreceniek hihetetlen életrevalóságáról, életben maradni tudásáról a folytonos csapások közepette – erről azért volt némi fogalmam –, és telis-tele vaskos, helyi reáliákkal, zsinóros mentével, pipatóriummal is. Egy régi naptár tanúsága szerint szerencsém volt a Cigánybáró hoz, a Lili bárónő höz meg a Mária főhadnagy hoz Kállai Borival, „Vitray felesége”, súgtak össze a jól értesültek a folyosón. (És hogyha az? Na és akkor mi van?) Operát is itt láttam először, a Lakmé t, a Traviatá t és a Toscá t, és volt, mert lennie kellett, gumiasztal is a szoprán számára. Énekelt akkoriban Debrecenben egy chilei születésű tenor, Sebastián González, ő játszotta Cavaradossit. Továbbá ő volt Edgar is a Lammermoori Luciá ban. Nem tudom megítélni a teljesítményét, nekem inkább tetszett, mint nem, ám a Lammermoori Luciá t, magát a művet így is faképnél hagytuk szünetben, és átmentünk két osztálytársammal, Hubával és Évával a Csokonai sörözőbe (lám, minden Csokonaié, bezzeg amíg életben volt!). Ez Ady legendás törzshelyének, az egykori Angol Királynő szállodának a pincéje a színházzal szemben. Leballagtunk a lépcsőn, és lám, vakolat helyett meztelen téglafal meredt ránk odalent, hosszú terem bokszokkal és nagy, súlyos asztalokkal, pedig akkor még nem jött divatba a csontig csupaszítás. Kértem én is egy kólát, mint ők, mert mi mást. Nem sok ilyen helyet láttam addig, mivel igazán nem sok vendéglátó vagy szórakozóhelyre jártunk apámékkal, és alkoholt is csak lagzikban ittam. Ültünk egy darabig, aztán búcsúzóul még bedobtunk egy csalamádés hamburgert is a Centrum Áruház előtt. Mint annyiszor színház után. Nagy szenzáció volt az osztályban, hogy Éváék az érettségi idejére összejöttek, kisvártatva pedig összeházasodtak, és fiuk született. Néhány év múlva viszont elváltak, megtapasztalva a gimnáziumi szerelmek törékenységét: amire gyermekként boldogan rábólintottunk, az nem biztos, hogy a felnőtt énünk számára is megfelelő. Huba a műszaki egyetem után programozó lett, és sok vándorlás után hívő, komoly ember, hat gyermeke van három anyától. Továbbá saját informatikai cége, ő segít néha, ha rakoncátlankodik a számítógépem. Tíz év múlva pedig bemutattak a chilei tenor Budapesten élő lányának, aki maga is ismert énekesnő volt már akkor, és társaságban gyakran idézte az apját: „előadás előtt baszni, hang elmenni picsa.”
