Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Jenei Gyula: Álom a vonaton (vers)
5 Jenei Gyula Á lom a vonaton száznegyven kilométeres sebességgel suhannak mellettem a hófoltok alól kikukucskáló illegális szemétlerakók tarka buckái, a zsengezöld vetések párhuzamos alakzatjai, a belvizek tócsáival körülölelt faluszéli cigánytelepek, a felújított állomások magasperonjai, a klimaxos nyár hőhullámai, és suhan a vasúti átjárók sorompóinál kerékpárra támaszkodó kínai ruhás szegénység, miközben a kormányon lógó szürke műanyag szatyorban turkál, én meg a hátizsákomban. könyvet veszek elő, de tekintetem tartalom nélkül futkos a sorokon. mutatóujjamat könyvjelzőként a lapok közé csúsztatom, fejemet az ülés enyhén koszos támlájának döntöm, s az utasokat figyelem. ők meg az okoseszközeiket. ujjbegyeik kényesen cikáznak az érintőképernyőkön, hallójárataikból kifolynak a fülhallgatók vékony zsinórjai. októbervég fáradt, rézsútos fényei festik a horizontot. istenem, mióta utazom ezen a vonaton! suhannak mellettem cserbenhagyott tanyák, elárvult állattartó telepek, kövér temetők, fák, arcok, évszakok, évek; elsuhan a gyerekkor gőzmozdonyainak fanyar, fehér füstje, mikor a nyitott peronról belépek a túlfűtött, fapados vagonba, ahol elterebélyesedett, kendős nénik, borostás parasztemberek, cigarettázó, svájcisapkás melósok utaznak és beszélgetnek, és beszélgetnek, és utálom, ha kérdeznek, ha faggatóznak. aztán később a fekete vonatok sörszagú kártyapartijai, a kigombolt ingek mögül elővillanó bozontos, fekete mellszőrzetek, hájas hasak, és mindig lesz valaki, aki tüzet kér, cigit vagy pénzt, és csak jönnek és mennek, és alig érnek haza, már indulnak is vissza, nélkülük múlik el család, tél és nyár, tőlük hangos az éjszaka. és olvasok, és alszok vagy figyelek a fűtetlen vonaton, és várok a csatlakozásra, de csak közhelyek érkeznek, hangosbemondó jelzi jöttük,
