Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
122 Kisszelmencről az innenső oldalon lévő Nagyszelmencre Sátoraljaújhelyen át vezet. Hiába a magyar schengeni vízum, a Nagyszelmencről hazafelé igyekvő kisszelmencieken a magyarországi be- és kiléptető pecsétet kéri számon a szlovák határőr. Magyar vízummal ugyanis Magyarországra kell utazni. Ennek elmulasztása szabálys értés, a szabálysértés pedig minden jogállamban büntetendő. Nullum crimen sine lege : bűntettet minden jogszerűen működő államban csak törvény állapíthat meg. Azt nem tudni, hogy erre éppen van-e törvény, de ez nem is lényeges. A tapasztalatok szerint errefelé a határon ennek eldöntésére a kizárólag szolgálatban lévő határőr jogosult. Így aztán Nagyszelmencről egyenesen a hatvan kilométerre eső sátoraljaújhelyi Tescóba v isz az út, onnan, a fejüket csóváló – „nem azért adják maguknak a magyar vízumot, hogy Szlovákiába járkáljanak vele” – magyar határőrök pecsétjének birtokában, vissza Nagyszelmencre, majd onnan haza. Persze, ha már Unió van, a schengeni szlovák vízummal sokkal egyszerűbb lenne a falu egyik végéből a másikba elmenni, ám annak ára ez idő tájt, az útlevél költsége nélkül is ötven dollár, vagyis több, mint egy átlagos ukrán nyugdíj fele. „Nekünk mindig, mindenhol bélyegeznek” – mondja egy asszony a Nagyszelmenc–Sátoraljaújhely–Nagyszelmenc körjáraton, pedig valószínűleg nem is szimbólumnak szánja a megjegyzést. Mint már hetven éve mindig, most is csak valahonnan felülről érkezhet segítség. És ha olykor érkezik is, gyakran felemás. 2017 nyarán aztán Ukrajna számára is megnyílik a schengeni övezet. Ezzel a Kis- és Nagyszelmenc határán álló szlovák határőr puszta határőrizeti szervből egyszerre az országa törvényes rendjéért fáradozó immigration officer ré változik. Elfogulatlanságát – legalábbis elvben – a rendszer szavatolja: a határátkelőn nem dolgoznak helyiek. Az egyetlen munkahely, amit a határnyitás Nagyszelmencen teremtett, azé a karbantartóé, aki a vámhivatal műszaki állapotáért felel. Az új határőrizet m ár nem a vízumot keresi, hanem azt firtatja, hogy a Kisszelmencből országába lépőnek van-e elegendő pénze ahhoz, hogy megélhetését biztosítsa. Az ellenőrzés esetleges, az eredménye , mint a kétszelmenciek számára a 20. századi történelemben nagyjából minden: kiszámíthatatlan. Sok múlik azon, hogy ismerős határőr teljesít-e szolgálatot. Vagy azon, hogy a nagyszelmenci rokon időben érkezik-e a határra ahhoz, hogy az utca túloldaláról érkező kisszelmenciért felelősséget vállaljon. Esetleg azon, hogy a szlovák határőr kedveli-e az ukrán vodkát vagy a cigarettát. Schengen az Schengen; az egyik térfigyelő kamera épp a határon álló nagyszelmenci ház hálószobájára néz. Az Alsó-Tápió partján, ha esténként a viaszosvászonnal borított konyhaasztal mellett a régi szolgálati helyről érkező híreken elmélkedik, Szolovjov parancsnok valószínűleg helyeslően bólogat. „A határ játszma: át akar menni – ne tudjon. Ki nyer? Ez szakma.” Egyszer csak megtanulják. (4) Kisszelmencen közben megállíthatatlanul épül a kapitalizmus posztszovjet formája. Nemcsak illegálisan, de legálisan is. Annak a háztulajdonosnak, aki hozzájárul ahhoz, hogy konténerüzlet működjön az udvarán, egy átlagnyugdíj majdnem két és félszerese, másképpen: egy tanár havi keresete, számszerűsítve: kétszáz amerikai dollár üti havonta a markát. Így válik a „sziti” a helyi posztszovjet társadalomban betöltött pozíció hajszálpontos kifejezőjévé: „A templom-
