Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
106 Shears hadnaggyal. Mikor mindezt m ár-már maga mögött tudja, fogvatartói tudomására hozzák, hogy a város, ahonnan hadba vonult, szőrén-szálán eltűnt, míg ő a világ túlsó felén háborúzott , és hidat épített a Kwai folyón. Sőt, még az állam is, melynek lobogója alatt néhány évvel korábban hadba vonult. Iván Béla hadifogollyal pontosan ez történt. Mivel nem volt hová hazatérnie, akár túlélte a hadifogságot, akár nem, számára élete utolsó percéig tartott a háború. A történet vázát Zelei Miklós könyvéből vettem (Zelei Miklós: A kettézárt falu. Budapest, 2017, Kortárs Kiadó). A könyv, a szerző meghatározása szerint dokumentumregény, és számomra ez értelmezésének a kulcsa. A történet négyrétegű: a szemtanúk a saját történetüket mesélik, az író a falu későbbi, az interjúk lezárása utáni történetét, a könyvét, és azon keresztül a saját személyes, javarészt a két Szelmenccel összekapcsolódó élettörténetét. Mindegyik történet hosszú, és hosszúra nyúlt könyvvé formálásuk is. Az anyaggyűjtés kezdetétől (1994) hat év telt el az első kiadásig (2000), és onnan tizenhét év a mostani, harmadik, javított és bővített kiadásig. Társadalomtörténeti szempontból ez az időszak Közép- Európában a posztszovjet korszak kezd etétől máig terjed, az anyaggyűjtéstől a harmadik kiadásig eltelt idő pedig majdnem egy átlagos közép-európai férfi élet harmada. Ha az életpálya hosszmetszetében nézzük, a könyv kétségtelenül egy írói pálya meghatározó részét strukturáló vállal ás, és azon átívelő vállalkozás. Mégsem kizárólag ezért volt érdemes a szokásosnál bővebbre szabni az olvasására szánt időt. Azért is, mert hosszabb idő alatt magabiztosabban fogalmazhattam meg magam számára is a végkövetkeztetést: borúlátóbb könyvet talán még soha nem olvastam Közép-Európáról. Kétségtelenül dokumentumregény. Pontosan abban az értelemben, mint Iván Béla sorsa: ha nem támasztanák alá tények, hajlamosak lennénk lidércnyomásos fikciónak tekinteni. Ha másért nem, akkor jogos önvédelemből. A szorgos Kusztyikov őrnagy – számomra itt kezdődik Iván Béla saját sorsán túlmutató története – egyébként nem tévedett: a földrésznyi Szovjetunióban valóban nem létezett Nagyszelmenc nevű település, sőt, néhány évvel korábban, mondjuk Iván Béla hadba vonulásakor, még uzsgorodi járás sem. Létezett azonban valaha egy észak-magyarországi ikerfalu: Nagyszelmenc és Kisszelmenc. A kettőt semmilyen földrajzilag mérésre érdemes távolság sem választotta el egymástól; porta portába ért, a mindösszesen ezerszáz lakos generációk óta ismerte egymást. Csak a helybeliek emlékezete, a kettős önkormányzat és a telekkönyv vigyázta, hogy hol kezdődik Nagy- és hol végződik Kisszelmenc. Az 1919–20-as Párizs környéki békerendszert követően mindkettő a Csehszlovák Köztársasághoz került, 1938-ban pedig az első bécsi döntés következtében újra Magyarország része lett. Egészen 1944-ig, míg a területre be nem vonult a Vörös Hadsereg. Ekkor, a Szovjetunió földrajzi határainak nyugatabbra tolása, majd a második vil ágháborút lezáró békeszerződés kettévágta a falut: Nagyszelmenc Vel’ké Slemence néven Csehszlovákiának jutott , Kisszelmenc pedig, Szolonci néven, a Szovjetunióhoz került. A határ 1946-os megszilárdulása után ez utóbbit egy közigazgatási egységbe vonták – az amúgy szintén összevonás útján létrejött – Palágykomoróccal, vagyis Kisszelmenc a szó közigazgatási jogi értelmében önálló településként eltűnt a térképről. Hamarosan eljöttek azok az évtizedek is,
