Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
99 – olykor egymásnak ellentmondó módon – még abban az egyszerűnek látszó kérdésben is, hogy hol él. 1915-ben Friedrich Naumann Berlinből még úgy képzelte, hogy Mitteleuropa a Német Birodalom nyugati határaitól az Osztrák–Magyar Monarchia keleti és déli határaiig terjed. Az a polgár, aki valamelyik prágai vagy budapesti kávéházban olvasta ezt, először alighanem felszisszent, aztán lepöckölte a szivarjáról a hamut. 1915 őszén az oroszok épp vi sszavonultak Galíciában, a helyzet az állóháború ellenére a nyugati fronton is kiegyenlítettnek látszott, az Egyesült Államok hadba lépése pedig még messze volt. Ú gyhogy több-kevesebb joggal hihette, hogy Naumann nagyralátó tézise a küszöbönálló győzelem után majd újratárgyalható. A német–orosz kettős fenyegetés ellensúlyaként elképzelt Szabó Dezső-féle föderatív Kelet-Európa – politikai valószerűtlenségétől teljesen függetlenül – a két világháború között még jó lelkiismerettel felfogható volt a naumanni Mitteleuropa alternatív önazonosítási kísérleteként. A második világháborút követően azonban már csak egyetlen valóságos igazodási pont maradt. Az, hogy a térség Nyugat-Európával szemben a keleti oldalhoz tartozik, ami a nyilvánosan megnevezhetetlen szovjet megszállás szinonimája volt. Így tartotta számon a térséget az a washingtoni diplomácia is, ami a kommunista rendszer bukása után, a visegrádi országokat, né mi Csehország javára szóló bizonytalankodás után, egyszerre csak újra Közép-Európának kezdte nevezni. A birodalmak, akár mértéktartóan teszik ezt, mint Montesquieu szerint a rómaiak, akár erőszakosan, mint 20. századi tapasztalataink szerint a kommunisták, maguknak tartják fenn a főhatalmuk alá vetett államok politikai, kulturális, és nemzeti önmeghatározásának jogát. Ebből azonban még nem következik, hogy a birodalmak bukása szükségképpen megoldja a korábban alávetett politikai egységek nemzeti és politikai önmeghatározás akárcsak egyetlen részproblémáját is. Közép-Kelet-Európa, vagy akárcsak a Kárpát-medence lakói ma, közel három évtizeddel a Szovjetunió megszűnése után sem biztos, hogy egyezs égre jutnának akárcsak egymással is abban, hogy politikai-kulturális tekintetben hová tartoznak. Nemzetközi jogi szempontból nézve alkalmasint a szovjet uralom idején még csak nem is létező államban élnek. Alkotmányos tekintetben több-kevesebb eltéréssel a nyugati demokráciák mintáját követik. Az intézményrendszert működtető politikai kultúrájuk azonban legfeljebb csak részben érthető meg a nyugati demokráciák politikai értékrendje alapján. Fizikai létezésük terének viszonylagos bizonyosságát posztszovjet korban a hatalomgyakorlás legitimációs alapja, és a politikai intézményrendszer valóságos működése közötti, nyugatról nehezen megérthető, olykor egyenesen félre é rtett ellentmondása ellensúlyozza. (3) A léthasonló történelem világában nemcsak a politikai létezés teréről alkotott képzet képlékeny; az idő is az. Tudjuk: az idő fogalma egyébként is a nyugati civilizáció nagy miszt ériuma. Fogalmát illető zavarunkat Szent Ágoston már jó másfél évezrede megfogalmazta : si nemo ex me quaerat, scio; si quaerenti explicare velim, nescio . Azaz: mibenlétét csak addig értjük, amíg nem kell beszélnünk róla. Ez a zavar legalább fél évezreddel korábbi, mint a kereszténység. Filozófiai alapja már a preszókratikusoknál, Hérakleitosz és az eleaták vitájában is adott, az újkor filozófiat örténete pedig Newtontól, Kanton, Leibnizen át Bergsonig és Heideggerig világosan megmutatja, hogy a nyugati lét- és ismeretelmélet kitar-
