Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Lengyel András: A „pesszimista” presztízs-értelmezés (A Babits–Leopold-vita egy tanulsága)
70 gondolatmechanika”, arra érdemes lesz még visszatérnünk a maguk helyén, egyelőre elég annyit tudnunk, egy speciális értékimitációról van szó. Pontosabban, a személyi is, a gondolatmechanika is ennek az értékimitációnak a konstitutív eleme.) A presztízs veszedelmessége tehát, mint a látszatoké általában, az „összetéveszthetőségében” van. Abban, hogy lehet „jó”, lehet „rossz”, de egyik minősége sem eleve adott, nem bizonyosság, hiányzik közvetlen igazoltsága. Igazolást ő maga is csak mint látszhat adhat. E ponton érdemes magyarázatot adni arra, miért a presztízs szó lett Leopoldnál a vizsgált „tüneménysor” megnevezése. A magyarázatot a szó etimológiája adja meg. A presztízs szó, vagy ahogy akkor még franciásan írták: a prestige a latin praestigiae szóból ered, s eredetileg szemfényvesztést jelentett. Magát „ a szemfényvesztőt (kockajátékost, kötéltáncost, erőművészt ) praestigiator (-oros)- nak nevezték. A latin auktorok és a középkori szómagyarázók rászedő bűvészkedésnek tekintik […], s mai értelmében, amennyire tudjuk, nem használják.” (1987: 18.) A régiek „a szavak megtévesztő varázsáról (praestigiae verborum)” is beszéltek, sőt olykor a „szemek presztízséről” (utalva a látvány erejére). Maga a praestigiae szó összetett szó, s benne a stringo igét ‚meghatni’, ‚elhomályosítani’, ‚kápráztatni’ értelemben is használták. (1987: 18–19.) A praestigiae és praestigium szót, mondja összefoglalóan Leopold, „a középkori latinság általában a szemfényvesztő illúziókeltés vagy a megfoghatatlan démoniság, hozzáférhetetlen varázs jelölésére alkalmazza” (1987: 19.). Idővel azonban, elsősorban a francia szóhasználatban a szó jelöltje egyre szélesebb körre terjedt ki, s eredeti jelentése elhomályosult: áttételessé vált, sőt átszellemült. Ezzel a szó alkalmassá lett arra, hogy a Leopoldot foglalkoztató „tüneménysor” összefoglaló megnevezője legyen. De aligha véletlen, hogy Leopold nem feledkezett meg visszautalni az eredetre: „Ősjelentésében íme a presztízs megtévesztő ügyesség, melyet ars sordidá nak [»szégyenteljes mesterség«-nek] néznek, akik a fórumon maguk is naphosszat élnek vele.” (1987: 20.) Nem kétséges, az etimológia által a kétélű presztízs terminus negatív dimenziója hangsúlyozódik, s kap megerősítést, és ez önmagában is Babits minősítését, a „pesszimizmust” igazolja. A presztízst Leopold sok területen, sokféle összefüggésben vette szemügyre – még a szexualitás és a prostitúció sem esett kívül horizontján. (Jellemző módon, még az orális szex hajdani rosszallásában is kimutatta a presztízsvédelmi szempontokat – igaz, az erre vonatkozó leírást, óvatosságból, nem magyarul idézte. A dolog magyarul való néven nevezése alighanem akkor még a szociológus presztízsét is rombolta volna.) Anyaga és megközelítésmódja mindenkor érdekes és tanulságos, minden részlet révén újabb s újabb összefüggés rajzolódik ki. Azt mondhatjuk, egy enciklopédikus tájékozottság körvonalazódik a könyv hasábjain. Ezek teljes körű rekapitulációjára azonban itt sem hely, sem szükség nincs. Néhány összefüggésről mindazonáltal célszerű külön is szólnunk. Az egyik, amelyet érdemes kiemelni, szinte csak mellékesen, a sok hasonló részlet közt elbújva jelenik meg a könyvben, ám jelentősége mai távlatból igen nagy. Leopold ugyanis megkülönböztette az előítélet et és az előakarat ot, s eközben a tárgy szempontjából fontos összefüggést mondott ki. Mach meghatározásából indult ki ( „Azt a megszokott ítéletet, melyet előzetes vizsgálat nélkül alkalmazunk egy új esetre, nevezzük előítéletnek” ), s idézte Mach megjegyzését is az előítélet „rettenetes hatalmáról” (1987: 210.). De nem állt meg itt, s az előítélet mellett a kortárs elmélet által alkotott előakarat terminust is bevezette – vagy úgy is mondhatjuk, a szokványos előítélet meghatározásból leválasztotta, s önálló entitásként kezelte az előakaratot. A két terminus közt megállapított distinkció nemcsak érdekes, de strukturálisan is fontos. Sok mindent megmagyaráz a presztízs geneziséből. „Az előítélet szuverén” , mondja Leopold: „meggyűlt, felhalmozódott autonómia, ami át tudott menni a vérbe: az előítélet a legtökéletesebb szubjektivitás, a szíve szerint beszélő én, őseink és múltunk szókimondása. Ezzel szemben az előakaratnak nevezett tekintély heteronóm, az ember az előakaratban nem önmaga akar, nem önmaga tűz célt, hanem valaki más: az előítéletben
