Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Márai Sándor: Karácsonyi levél
26 Zelk, Lányi Sarolta sorsa, akik lantjukat az elmúlt tíz évben finom ujjakkal felhangolták nemcsak Sztálin, hanem Rákosi dallamos és ütemes istenítésére. Ez nem volt könnyű feladat, mert Sztálin messze volt, de Rákosi közel volt, ez a nagy modell kézzelfogható valóságában szemlélhető volt, és isteni, vagy akár félisteni figurát csinálni ez ellenőrizhetően földi, zömöken kisemberi tüneményből még egy Kossuth-díj által felajzott népi demokratikus lant pengetője számára sem volt könnyű mesterség. Ezért most, amikor az „Istenek alkonya” című dalmű történelmi változatának előadását a szovjetvilágban mindenfelé műsorra tűzték, a népi demokratikus magyar költők bölcsen cselekszenek, ha iparkodnak megszerezni és elolvasni Sulzberger cikkét, tehát figyelmesen megszemlélik az arcélt, amelyet a szabad világ egyik kitűnő szemű és biztos kezű újságírója az elmúlt héten budapesti látogatása alkalmával Rákosi Mátyásról rajzolt. Rákosi ebben a tojásdad keretben, amely annyira illik a miniatűr műfajához és Rákosi egyéniségéhez, mosolyog. Ez a mosoly jellegzetes, sokatmondó. Más értelemben, mint a Mona Lisa híres mosolya, de Rákosi mosolya is titokzatos. Ezt a mosolyt ismerik odahaza kortársai és kartársai. Így mosolygott a minisztertanácsokon Rajkra, mielőtt felköttette. Így mosolygott Titóra, mikor a balkáni kommunista vezér érdemrendes díszruhában, baráti minőségben helyet foglalt Rákosi szomszédságában a budapesti Operaház díszpáholyában. Így mosolygott Szakasitsra, amikor fényszórók és fényképezőgépek nyilvánossága előtt melegen megszorította a munkásvezér kezét abból az alkalomból, hogy „egyesülés” címkéje alatt megsemmisítette a Magyar Szociáldemokrata Pártot. Így mosolygott Tildyre, amikor már tudta, hogy a következő héten felkötteti az államfő vejét. 11 Sőt így mosolygott Trumanra is, amikor egy magyar kormányküldöttség tagjaként tíz év előtt Washingtonban járt, ahol a Fehér Ház ura a külföldi kormányküldöttséget fogadta. Így mosolygott, atyaian, Kónyára, a költőre, az Operaházban, amikor a költő éppen egy pohár bort készült inni a büfében. Így mosolygott, összefont karral, a képviselőházban, amikor Nagy Imre bejelentette, Sztálin halála után és Malenkov kormányzatának kezdeti idejében, hogy minden rossz volt, amit Rákosi és társai az elmúlt években a földkérdés, az iparosítás, a társadalmi igazságtétel nagy kérdéseivel kapcsolatban elkövettek. És így mosolygott a múlt héten az amerikai újságíróra, Sulzbergerre, amikor, mosolyogva, azt mondotta, hogy (idézünk): „Egyetértek Hruscsov és Mikojan elvtársak megállapításaival.” Ezt a mosolyt, amely nem homéroszi, nem is Mona Lisa-i, érdemes tanulmányozni, mert a szovjetvilágban, így Magyarországon is, olyan időszak következik, amikor egyesek sírnak, mások röhögnek majd, de mosolyogni csak Rákosi lesz hajlandó. És e mosoly megörökítése érdekes írói feladat, nemcsak a külföldi újságíró számára, aki megrögzítette az említett arcélben, hanem úgy a vonalhű, mint az elhajlásos magyar tollforgatók számára. Mi van Rákosi mosolya mögött? Valóban a meggyőződés, amelynek az amerikai újságíró előtt kifejezést adott, amikor elmondotta a közhelyeket, melyek szajkolása a szovjet iskolákban ma kötelező, melyek szerint a történelem hullámvonala most már menthetetlenül 11 Csornoky Viktor (1919–1948) ügyvéd, diplomata, kisgazdapárti politikus Tildy Zoltán veje volt, akit koncepciós perben halálra ítéltek és kivégeztek 1948. december 7-én.
