Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Kovács Krisztina: Apokalipszis most (Sándor Iván: A hetedik nap)
121 Jelenések könyve-passzus jelzi: „Írd meg tehát, amiket láttál, amik vannak, s amik történni fognak ezek után.” Itt minden a közelgő világvégét jelzi, miközben az is sejthető, e vég után újrakezdődik, új alakban áll majd elénk a „szép reménytelenség”. A regényben először az egyes szám harmadik személyű narrátor tekint végig a háború sújtotta tájon, ám ezután a főszereplők, Jensen, Mathias és Eliz egyes szám első személyű szólamai gördítik tovább az elbeszélést, hogy az események végül egy apokaliptikus látomás időn és téren kívüli Sehol fejezetében záruljanak. Ezt a sokszólamúságot az első számú protagonista, Thomas kurzívval jelölt emlékiratfoszlányai támasztják alá időnként. A regényeiben a fotók és az emlékezés kapcsolatának mindig teret engedő Sándor Iván e szövegét is természetes módon és erősen hatja át a vizualitás. Bár a kötet borítóján az angol romantikus tájképfestő, Carl Blechen sötét színekkel dolgozó festménye látható, a regény beállításai elsősorban Hieronymus Bosch és Pieter Bruegel képeit idézik. Nem véletlen, hogy Modor Bálint recenziója 1 id. Bruegel Vak vezet világtalant című képét hozza szóba a korszak és a regényben felvetett problémák tematizálására. Mi több, amikor A hetedik nap nemcsak távoli allúziókból összeálló atmoszférateremtő elemként használja a németalföldi festészet mindenki által ismert, ikonikus darabjait, tele van konkrét és nem különösebben nehezen dekódolható ekphrasziszokkal. A Leidenben és környékén játszódó regény a város festője, Lucas van Leyden alakját és képeit is megidézi. A legfontosabb, a történet kicsinyítő tükreként szolgáló piktúra azonban kétségtelenül Bosch Szénásszekér című triptichonja, amelyet egy hosszabb, plasztikus képleírásban tárgyal a könyv. A szüzsé szerint a képet a vándorszínész Jensen szemléli, aki magára ismer a festmény egyik alakjában: „a festményen egy arc kétségtelenül az én arcom volt, és olyan, mint hajdan a tükör előtt, amikor a rémült tekintetet gyakoroltam, így néztem a képen látható, fölém érő hatalmas kereket, érezve, hogy a következő pillanatban eltapos, körülöttem a térdepelő, menekülő alakok arcai a fiúk arcára emlékeztettek…” (147.) Bosch képe a hanyatló feudalizmus esszenciája, a kapzsiság eposza, amelynek ihletője a flamand közmondás: „A világ szénásszekér, és mindenki annyit szed le róla, amennyit tud” . 2 A szénáért, a vagyonért bármilyen gonoszságra képes tömegnek a kapzsiság a hübrisze, a képen, ahogy a regényben is, a sötétség győz, hiába is harcol vele a fény. A Szénásszekér a hanyatlás archiválója, az eszmék hanyatlásáé, egy világrend elsüllyedéséé, egy gazdasági, erkölcsi és eszmei válság kellős közepén születik meg. Ezt a kort járatja körbe hőseivel Sándor Iván, a pusztuló világból csak a tengerre szálló Thomas menekülési kísérlete ad pillanatnyi reményt, ám ez az út a hetedik napon, a teremtés végét jelképező pillanatban, anti-teremtésmítoszként, végül a pusztulásba visz. Lehet persze aktualizálni is a jelenre válaszoló momentumokat: embertömegek vándorolnak a világban, nincs remény, alternatíva és megoldás. Az elnyomó, pusztító hatalommal szemben a kultúra marad az egyetlen, bár hamar szertefoszló reménység. Ám Sándor Iván világa ennél mindig is bonyolultabb volt. Ez van most és ez volt mindig, sugallja a szöveg. Idő és tér, ahogy prózájában sokszor, körbeérnek, nincs szükség féreglyukakra, hogy visszatérjünk oda, ahonnan elindultunk. A jellegzetesen, az íróra annyira jellemzően hosszú, ez esetben a nagybetűs kezdést és a központozást is sokszor elhagyó mondatok a világvégi jelenésekhez illő formát szolgáltatnak. Emellett ez a szerkezet, ahogy Ménesi Gábor kritikája is céloz rá, az eseményeket és a szereplők vándorlását körülfolyó tenger ritmikus mozgását is imitálja. Ahogy Ménesi fogalmaz: „A tenger hullámzása, dagály idején a gáton átcsapó víz látványa és főleg a hangja: a 1 Modor Bálint: A világosság hiánya , 2018. 06. 08., http://www.litera.hu/hirek/a-vilagossag-hianya 2 Vö. bővebben: Alan Woods: Hieronymus Bosch és a haldokló feudalizmus művészete ; Eszmélet, 2011/ Ősz, 67–82, 75.
