Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Faragó Kornélia: Az erőszak állapota (Sándor Iván legújabb regényéről)
116 Faragó Kornélia Az erőszak állapota Sándor Iván legújabb regényéről A hetedik nap fókuszában a világértés kérdése az erőszak megértés é nek problémájával egyenlítődik ki. Ebben a tekintetben a harmincéves háború korának kult ú rája nem más, mint az erőszak, illetőleg a fenyegetettség előli kitérési kísérletek sajátságos stilizációja. Az egymás után megny íló rétegekben , a kor specifikumaival, ahogyan a korábbi Sándor- regényekben is, szélesen tárulnak fel a mindenkori érvényesség minőségei. A regény, stílusának teljes súlyával, a puszta élet mentésére, a túlélési gyakorlatokra csupaszított egzisztencia narrat í v megjelenítésére törekszik. A hetedik nap egyik kitüntetett témája a félelemből fakadó folytonos menekülés a mérhetetlen időben. A menekülésre felszólító apai kiáltás, a regény nyitómondata szerint, betöltve a lét minden szféráját, „hozzátartozott a napkeltéhez, a napnyugtához, olyannyira ismerős volt, hogy a világossághoz, a sötétséghez is, mintha a teremtés része lett volna, amiként a kiáltást megelőzően a katonák érkezé- se…” (9.). A felhők, a nyírfaerdők és a tenger hullámai által létesülő természeti tériesség az apa halála után is visszhangozza a felszólítást, az időtlen állandóság közelében tartva a regény alapproblémáját. Ez a totalizáló diskurzus szinte megfoszt a bizakodás lehetőségét ől , a mondatok mégis a meg-megújuló remény útján viszik tovább az elbeszélést: a menekülés ugyanis, ha jobban meggondoljuk, éppen a remény, a bizakodás útvonalát rajzolja ki. Jóllehet, ez esetben az abszurd reményét. Az egyik beszédhang az egész világra kiterjeszti a menekülés jelenségét, mindenki nyugalmas hely után kutat, miközben nincs olyan világtáj, ahonnan ne érkeznének katonák, a hatalom erőszakos jeleiként, egy olyan térségben, ahol a perspektívák rendre belezárulnak abba a figyelmeztetésbe, hogy: „vigyázzatok... harc lesz” (248.). A test mozgása a tenger partvonalának útmutatásával képezi le a tér és az idő játékát, a cselekvés geometriája a tér geometriáját tükrözi . Az állandóság és a változás dialektikáját a tengerjelentések teszik érthetővé. A menekülők voltaképpen a táj konfigurációjának függvényeként szembesülnek a világban való lét ük kérdéseivel . A feldúlt tájak szinte változatlanul követik egymást, s ez azt az érzést váltja ki, mintha velük együtt közlekednének „a friss hantok, a néptelen házak, az üszkös tetők“ (99.). Identitásuk nem a lakóhelyükkel kapcsolódik össze, ahogyan természetes lenne, hanem a menekülési útvonalak jelentésével. Az otthon, a család hiányával a bensőséges létezés hiánya uralja a helyzeteket. A regény egyik érzelmi töltetű mondatában, az anyai tekintettől való búcsú pillanatában, az útra induló szinekdochikus látásélményei mintegy megváltoztatják a perspekt íva szabályait: „anyámat, ahogy távolodtunk, egyre nagyobbnak láttam, de amit láttam, az már nem is ő volt, csak két szemet láttam nőni, mintha festették volna , egyre nagyobbra” (153.). Az erőszak szeriális hullámai állandósítják a megállapodás lehetetlenségét, az új helyek az idegenség
