Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Hász-Fehér Katalin: „De lelke ott lesz a viadaltéren” (Arany János és az irodalomhoz való közelítés perspektívái)
64 A tudomány, az erkölcs és az esztétikum elválasztása egymástól kanti gyökerekhez vezethető vissza. A magyar irodalomban Kazinczynál találjuk meg e tant, többféle formában, többek között híres epigrammájában kifejtve ( A szép és a jó ). Aranynál is különválnak e fogalmak, de nem metszi le őket egymásról, hanem hierarchiájukat az éppen aktuális területhez köti hozzá. A vallásban nyilvánvalóan az erkölcsi minőség a vezető érték, a tudományban az igaz , esztétikai szinten azonban a szép fogalma az, amelynek a többi alárendelődik: „Az eszme nem lehet más, mint az igaz és a jó . Szép eszme igaz és jó nélkül nincs; de az igazat és jót lehet a kifejezés által széppé tenni .” (6. §.) Az erkölcsinek és igaznak tehát esztétikaivá kell változnia, ez pedig úgy jön létre, hogy az eszme, a gondolat megtalálja a maga szerves, hozzá illő formáját, amennyiben a költő megfelelően gazdag nyelvi, költői eszköztárral, megfelelő formatudatossággal rendelkezik. A természeti és művészi szép Purgstaller könyvében nem különül el határozottan. Purgstaller az esztétikai minőségek (kellemes, kecses, bájoló, kicsided, díszes, nagyszerű, fönséges, ünnepélyes, fényes, fölséges, nemes stb.) magyarázataiban azonos értékű példaként sorolja az egyiket is, másikat is. A „kellemes” fogalmát például így világítja meg: „Kellemes (anmuthig) a tárgy, ha gyöngéd alakja és vidor ereje által a képzelmet élénkiti és a kedélyt csöndesen földeriti. Illy kellemes a csöndes tavaszi est, a távol vagy halk zene, a szeliden csörge- dező patak.” Jegyzetének 4. paragrafusában Arany ezzel szemben különbséget tesz a szép általános köznapi, szakrális és művészi fogalma között. A természeti szépségeket, mint a Teremtő által alkotott minőségeket, egy szakrális szépségfogalom jegyében nem tagadja, de a művészi szépet kiveszi ebből a kategóriából is: „ megkísértjük csupán a művészeti szépet határozni meg ”. 90 Az általános kérdések után Purgstaller felsorolja a „szép” különféle, fentebb már részben idézett válfajait. A kellemesnek, fenségesnek és nevetségesnek több tíz változatát és fokozatát különíti el, egyszerre hozva rájuk példát természeti, jellembeli, morális és művészeti területről. Arany ehhez képest a három fő kategóriát emeli ki, legfontosabb újítása azonban a „vegyes fajok” bevezetése, melyekhez a szatírát, a humort és a naivat érti oda, ahol a három fentebbi fő kategória elemei különféle társulásban találhatók fel. Mindháromnál kizárólag irodalmi példákat hoz fel, mindháromnál egyértelműen „írókról” beszél, vagyis irodalmi fogalomként kezeli őket. Ismeretes, hogy ezek közül a „humor” mennyire fontos szerepet töltött be Arany poétikájában, s hogy a hangnemek, esztétikai kategóriák vegyítésének lehetőségét már ennél korábban, 1847-ben is kereste, illetve megfogalmazta, szintén irodalmi olvasmányaiból szűrve ki az elméletet és egész további költészetének poétikáját. 91 A műfaji osztályozás során ugyanis a lírából is kiemeli azt a „vegyes” műfajt, az elégiát, mely a tisztán elkülöníthető fajoktól távolabb, a költő szabadabb mozgásterét teszi lehetővé, kései költői szakaszában pedig az epigrammát alakítja át ilyen műfajjá. Hogy hogyan működött Arany szövegközpontú irodalomtörténeti tevékenysége, arra példaként is, modellként is idézhető nemcsak Bánk bán-elemzése, hanem főként a Zrínyi és Tasso című akadémiai székfoglalója. S ha ide vesszük még azt a hatalmas forrásanyagot, melyet epikai műveihez áttanulmányozott, a lapokat, amelyeket olvasott, akkor levonhatjuk a következtetéseket, melyek ezúttal előfeltevéseinkkel összhangban állnak: Arany szorosan szövegközeli olvasásmódjára, transztextualitással építkező alkotásmódjára, induktív jellegű kritikai és irodalomtudományos tevékenységére, verbális jellegű irodalomfo90 AJÖM X, 534. 91 Ld. bővebben: Hász-Fehér Katalin, Szövegihletek Arany költeményeiben = Médiumok, történetek, használatok , Ünnepi tanulmánykötet a 60 éves Szajbély Mihály tiszteletére, szerk. Pusztai Bertalan, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2012, 156–178.
