Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Hász-Fehér Katalin: „De lelke ott lesz a viadaltéren” (Arany János és az irodalomhoz való közelítés perspektívái)
53 zentálni, azonban az itt fel nem soroltakkal együtt is éppen az egy irányba mutató, nem irodalmi és nem művészi célkitűzésük, harcos retorikájuk jelzi, hogy azonos vagy hasonló módon az ideológiai eszköztárba tartoznak, miközben az egymást követő „turn”-ök, fordulatok időt sem hagynak valódi természetük felismerésére. Sem az ideológiai, sem a politikai beszédmód nem irodalmi természetű megközelítés, mégis érdemes őket azonosítani, és megtanulni felismerni, mivel befolyással vannak a filológiai, kritikai és populáris beszéd strukturális kereteire, anyagi hátterére, szemléleti irányaira, s olykor éppen filozófiainak, kritikainak, filológiainak vagy populárisnak álcázzák magukat. Itt indokolt végül a filozófiai beszédmódról szólni. Nem azért, mintha a politikaival vagy ideológiaival azonosítanám, hanem azért, mert éppen azoktól lenne szükséges elkülöníteni. Az irodalomelmélet ugyanis mint diszciplína (?) önmeghatározásaiban arra formált jogot, hogy a művészetfilozófia és esztétika helyét foglalja el az irodalomtudományban. Miközben azonban a területet magának vindikálja, a klasszikus esztétika tárgyát – a műalkotásra, a művészet mibenlétére vonatkozó kérdéseket – nem vállalja fel, sőt éppenséggel (meg)tagadja őket. Ehelyett a befogadással, az értelmezői tevékenységgel foglalkozó irányzatokat gyűjti egybe, és hermeneutikai tudományként tekint önmagára. Állításunk mellé idézünk egy irodalomtudományról szóló 2006-os tankönyvet: „Az irodalomtudomány kezdete ugyanis egyértelműen az irodalomtörténethez köthető, az iro- dalmiság definíciója ekkor még egy nagyobb kulturális és történelmi kontextus hátterével körvona- lazódott. Az irodalmiság általános jellemzői és az egyes irodalmi mű sajátosságai az ilyen nagyobb kulturális folyamatokhoz képest másodlagosnak tűntek, és az egyes művek értelmét kielégítően meg lehetett találni, ha azokat történeti, politikai és biográfiai kontextusukban vizsgálták. A XX. század azonban egyértelműen az irodalomtudomány »elméletiesedésével« jellemezhető, szokás egy radiká- lis »elméleti fordulatról« beszélni. Ennek háttere egy bonyolult, de nagyon határozott átalakulás az irodalom (az olvasás) pozíciójában: a nagyobb folyamat értelemképző szerepével szemben egyre erőteljesebben meghatározóvá vált az egyes, autonóm jelentéskonstrukciójú, önelvű műalkotás. Az egyes műalkotás pedig olyan értelmezési és metodológiai kérdéseket vetett fel, amelyek elvi össze- foglalót, logikai, hermeneutikai megvilágítást, azaz egy olyan diszciplínát követeltek meg, amit ma »irodalomelméletnek« nevezünk. Az irodalomelmélet az autonóm, önteremtő olvasaton keresztül létező (és mint ilyen, sokféle más jelenséghez kapcsolódó) műalkotás elmélete, annak következménye, hogy »a Kommentár általános válságába lépünk, azaz értelmezési feladataink, problémáink rendkí- vüli módon felerősödtek.«” 47 A fejezetrészből világosan látszik, hogy az irodalomtudomány a maga genealógiájának feltérképezése során nem akar tudni a retorika, poétika, esztétika, filológia és kritika évszázadokat (évezredeket) felölelő klasszikus tudományáról, és a 18. században keletkezett irodalomtörténetet jelöli meg eredeteként. Továbbá, hogy az irodalomrendszerből (az író–mű–olvasó hármasból) az olvasást-értelmezést helyezi középpontba, és ennek tudományával, a hermeneutikával definiálja az irodalomelméletet. Minden olyan szépségfogalomra, műalkotásra stb. vonatkozó kérdés kiszorult tehát az irodalom mai elméleti megközelítéseiből, ami a klasszikus esztétika tárgyát képezte. Csak remélni lehet, hogy Horn Andrásnak a nemrég magyarul is megjelent irodalomesztétikai könyvével 48 újraindul ez a fajta diskurzus is az irodalomról. 47 Bókay Antal, Bevezetés az irodalomtudományba . Osiris, Budapest, 2006, Az irodalomtudomány részterületei, fajtái című fejezet. 48 Horn András, Az irodalomesztétika alapjai , szerk. Fórizs Gergely, Budapest, reciti, 2017 (ered e tileg németül: Würzburg, Königshausen & Neumann, 1993).
