Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Fekete J. József: Külkapcsolataim bejárata
121 tőle szokatlan nesztelenséggel lépett elő a sötétből. Poharát mindenesetre készen kezében tartotta, mélyen a szemembe nézett és megkérdezte, mi van velem. Hangsúlya azonban nem az érdeklődést tükrözte, hanem inkább számonkérő volt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, meglepetésemben képtelen voltam eldönteni, mire kíváncsi – a magyarság otthoni helyzetére – éppen azokban a napokban ruházott meg egy tóparti rendezvényen egy magyar fiatalt egy szerb társaság –, arra, hogy hogyan él a családom, vagy az irigylésre nem méltó egészségügyi állapotomról kíván tájékozódni, netán irodalmi tevékenységem jelenlegi szakasza érdekli. Segített: még mindig ott élsz, ahol eddig, kérdezte. Persze, válaszoltam. Még hosszan, fürkészően nézett a szemembe, vállamra tette kezét, hümmögött egy keveset, majd azt mondta, jól van, és visszavonult a sötétbe. Az éjszaka során ez a jelenet kísérteties egybevágósággal megismétlődött, annyi különbséggel, hogy szerkesztő barátom immár határozottabb volt, és azonnal azt kérdezte, valóban ott élek-e még, ugyanabban a városban, ahol eddig is. Igenlő válaszomra láthatóan megkönnyebbült, és újra visszavonult. Másnap délelőtt már azt kérdezte, hogy tegnap kérdezte-e, amit kérdezett. Amikor harmadszorra is megerősítettem, hogy sehová nem költöztem, otthonom továbbra is a zöldnek és síknak nevezett város, elmondta, mi nyomta a szívét. Az egyik irodalmi folyóiratban, amely egyébként munkatársként jegyez, a nevem és szakmai besorolásom mögött lakóhelyem eddigi megnevezése helyett az jelent meg, hogy (Bp.). Vagyis, hogy budapesti író lettem. Tudtam, hogy a barátom minden keze ügyébe kerülő folyóiratot borítótól borítóig elolvas, nem hagyja ki még a kolofont se, amit felénk inkább impresszumnak hívnak, nem kételkedhettem tehát állításában, így közöltem vele, nem láttam, vagy ha igen, nem tűnt fel. Végre lelepleződött a titok, barátom másfél napig, de lehet, hogy azóta, hogy megtudta, a folyóirat szerint budapesti író lettem, azon morfondírozott, hogy miként hagyhattam egyszerre faképnél csapot-papot, hogyan fordítottam hátat azoknak, akik között éltem, akik miatt dolgoztam, és akik érdekében cselekedtem, föladtam mindent a bársonyosabb fővárosi élet kedvéért. Megmondom őszintén, magam is elcsodálkoznék azon, ha ugyanezt hallanám felőle. Kételkedése csak harmad- vagy negyednap oldódott véglegesen, amikor az egyik napilap sportrovatát böngészve nagyokat kuncogott, majd a társaság előtt széles mosollyal adta elő újonnan szerzett ismeretét, miszerint mi ketten – alkatunknak megfelelően – indulhatunk súlyemelésben, mert kiderült, hogy a magyar potencianövelő szerek nem bizonyulnak doppingszernek, sem testtömegnövelő készítménynek – írta az újság –, amin még évődtünk egy ideig, hogy a súlyemeléshez valóban szükség van-e a magyar viagrára, vagy ez a szer éppen súlyemelésre ösztönzi-e a férfinépet. Amikor a hajó visszafelé indult velem, mert úgy illik, hogy az utolsóként érkező az elsők között távozzon, átkísért a tábor teljes társasága, hogy a túloldali révcsárdában némi unicumok és sörök elfogyasztásával enyhítsük az egy évre szóló elválás keserveit. A parton már várt a nejem, a kocsink fekete fényezésén, a bal hátsó kerék fölött terebélyes fehér folt éktelenkedett: otthoni bagolyfos volt. Hazahoztuk. Mármint a bagolyszart az Opel Corsán. Meg egy megőrzött barátságot. Valahol belül.
