Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Dobozi Eszter: Emlékeim a Forrásról
87 títette és közvetíti az olvasóknak, hanem az elszakított területek és a diaszpóra magyar irodalmát is. Ha Forrás , akkor ellenpont is. Oldott légkörével ellenpontja annak a szigorúbban szabályozott munkahelynek, amilyen egy iskola lehet. Míg a tanításban a csengetések ad j ák a folyamat rend ezettségét, munkavállalói (s bizonyára tanulói) oldalról is ezáltal érzékelhető szigora. Csengetéskor könyörtelenül elkezdődik az óra. Az újabb csengetéskor pedig befejeződik. A cselekvési és szellemi szabadságot itt a tanterv és a 45 perces időtartamok korlátozz ák. A szerkesztőségi munkának is megvolt azonban a maga fegyelmezettsége a lapzárták és egyéb határidők révén, s még ezeknél is erősebb regulát jelentett a hetvenes-nyolcvanas években – főként a főszerkesztő számára ‒ a cenzúrának az a sajátos jelenléte, amely a főszerkesztői fegyelmi felelősségben, valamint a „három T” (tiltás-tűrés- támogatás) rendszerében valósult meg. Arról, hogy a Forrás szerkesztősége is – egyik-másik irodalmi fórumhoz hasonlóan – igencsak feszegette akkoriban a „három T” politikájából adódó kereteket, szerkesztőségi beszélgetésekből értesültem: volt példa rá, hogy a már kinyomtatott lapszámból kellett kivágni a nem kívánatos szerző nem kívánatos írását. A szerkesztőségi órákban azonban ennek a felülről diktált feszességnek épp az ellenkezőjét tapasztaltam – a beszélgetések résztvevőinek bátorságában, szellemi nyitottságában, közéleti és szakmai tájékozottságában. A szerkesztőségi alkalmak , majd a közös utazások a derű órái, napjai is voltak egyben. Hogy így legyen, erről elsősorban Szekér Endre helyettes főszerkesztő (aki a Katona József Gimnázium köztiszteletben álló tanára is volt egyúttal) gondoskodott humorával, tréfás anekdotáival, melyekhez gyakran a többiek (például Goór Imre, Buda Ferenc vagy Komáromi Attila) is szívesen csatlakoztak egy-egy mulatságos történettel, nem csupán a nevető, kuncogó közönség szerepét töltve be. Ez a világ azonban csak akkor tárult föl előttem, amikor magam is bekapcsolódhattam a szerkesztőségi munkába. Először – még távozása előtt – Hatvani Dániel kért föl, tanári állásom megtartása mellett, az olvasószerkesztő helyettesítésére néhány hónapra, majd később, már Füzi László főszerkesztő jóvoltából a technikai szerkesztői munkát is kipróbálhattam. Abban az időben, amikor még nem számítógépen szerkesztették a Forrás t, hanem ollóval és Technokol ragasztóval. A mai olvasók jó része talán nem is tudja, mit jelentett mindez. A kefelevonatot kellett ezekkel a segédeszközökkel beilleszteni az úgynevezett tükörbe. Így vált láthatóvá, hogy a szövegfolyam s a képmellékletek mekkora helyet foglalnak el, melyik oldalon szerepelnek… A Forrás életem folyamán többször is emberi közelségbe hozta az olvasóközönséget. Előbb a korábban Erdei Ferenc Művelődési Háznak nevezett intézményben, majd később a Katona József Megyei Könyvtárban visszatérő fellépéseink, Füzi László főszerkesztővel, Buda Ferenc és Pintér Lajos költőkkel – néha más olyan szerzőkkel is, akik a lapban publikálnak. Olykor a városon kívül is megfordultam a társaságukban. Az első olyan író-olvasó találkozó, amelyen nem az olvasói oldalon vettem részt, Szolnokon volt. Hatvani Dániel főszerkesztő vezetésével (akit költőként és s zociográfusként is ismerhettünk) utaztunk el a szomszéd megye székhelyére. De emlékezetes – már a Füzi László főszerkesztő által jegyzett korszakból ‒ az apostagi kiszállás is Buda Ferenc társaságában, valamint
