Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
34 „kultúra”) Várszegi szerint visszaadja majd a helyét az „isteni dimenzióknak”. S ez Heidegger ( „már csak egy isten menthet meg bennünket” ) és mások jövendölése után ugyan nem új a nap alatt, de új, legalábbis számomra az, ahogy a szerző ezeket a legújabb kori „isteni dimenziókat” Rudolf Steiner, illetve Albert Soesman „tizenkét érzékével” (azaz a klasszikus öt érzéken túl olyasmivel is, mint az életérzés, az egyensúlyérzés, az emberi én iránt való érzék) összefüggésbe hozza, mondván: „A mindenség öt érzékszervvel el nem érhető teljessége a létminőség magasabb osztályába lépve szükségszerűen követeli ki további érzékszerveknek a tapasz- talásba történő bevonását, ami egyúttal átértelmezi a meglévő fizikai összefüggéseket, és megismertet új törvényekkel is, ezzel együtt pedig megújítja, vagy éppen – ami talán ugyanaz – realitássá emeli a metafizikát . ” Nos, ez a „reális metafizika” (amelynek eredményeképpen a kultúrából állítólag megint kultusz lesz) számomra újnak, érdekesnek tűnik. Kíváncsi vagyok, mit szólna hozzá, mondjuk, Milan Kundera! Augusztus 6. Ha siralomvölgyben élünk, akkor sírnunk kell. Brósková (a szemorvosom) azt mondta, el van szűkülve a könnycsatornám (ez a csatorna meszesedés következtében éppúgy eltömődhet, mint az erek), azért van tele a szemem mindig könnyel (ezt az ellentmondást éppen úgy nem értem, mint a szárazszem- szindrómát!), s ezzel nem lehet mit kezdeni, nincs segítség. Örök sírásra vagyok ítélve. Tudván, hogy Tolnai Ottó is hasonló szembajban szenved, a napokban megkérdeztem tőle (mail postán), hogy ő mit tesz ellene. Azt válaszolta, hogy semmit. Végig-hosszig zokogja Európát, de rendületlenül utazgat. Augusztus 8. A befejezettség, a teljesség isteni csodája csak néhány, magas kort megért alkotó művében szemlélhető. Ugyanakkor a teljességet reprezentáló Shakespeare, Goethe, Tolsztoj életműve mellett a fiatalon elpusztuló Rimbaud vagy Petőfi oeuvre-je ugyan torzó, de valamiképpen szintén a teljességre utalnak. – Az ATV-ben tegnap, mint valami irodalmi páncéljaival csörömpölő vén szellem a várfokon, megjelent Ungvári Tamás. Tóth Krisztina volt a vendége. A „magyar Reich-Ranicky” körülbelül ilyen faramuci módon dicsérte a vendégét: „Árulja el nekem, hogyan kerülhetett egy ismeretlen valaki a frankfurti könyvvásár fő sátrába, hogyan fordították le németre, s hogyan válhatott világszenzációvá?” Aztán végül kisütötte, hogy bizonyára Nádas Péter utószava a siker magyarázata. Augusztus 9. Tegnap valami véget ért a magyar vízilabdában: a magyarok (Kiss Gergő, Kásás Tamás, Szécsi Zoltán, Madarász Norbert és mások, akik az utóbbi években a tévének köszönhetően szinte már személyes ismerőseimmé lettek) 11:9-re elvesztették a negyeddöntőt. Az olaszok verték meg őket úgy, hogy Kiss Gergőék egy percig sem remélhettek. Velem együtt ők is mehetnek nyugdíjba. – Már azt hittem, a pokolszivárvány végképp kitakarodott a szememből, de nem: Szécsi Zoltán honlapját böngésztem a neten (az tűnt föl, hogy a Bak jegyében született, 198 cm magas, s hogy valamikor, 2004-ben összeverekede tt a szurkolókkal), mikor megint bevillant a szemembe a pokol. Néztem a képernyőt, és nem láttam, csak a felét. S bár tudtam, hogy kb. fél óra múlva elmúlik a baj, elfogott a pánik. Ezt az őrületet nem lehet megszokni. Kikapcsoltam a számítógépet s a
