Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Orosz István: Kecskeméti képeslapok
41 (Lacikával és Zolival szívesen játszottam, ők is velem, noha a katonatiszt apjuk nem különösebben örült ennek), a 6.-ban Garzóék, a 7.-ben Vízhányóék (Virzsi néni) és Vargáék, szemben a 8.-ban talán szintén Szabóék s egy Piri nevű lány, akivel először vizsgáltuk meg egymás pisilőjét. Két szobánk volt, a harmadikban, a dupla ajtóhoz tolt kredenc mögött lakott a főbérlő, Hausinger Pali, született feltaláló és agglegény, nappal aludt, éjszaka volt ébren, és szívesen vette, ha autószerelő műhelyre és csillagvizsgálóra egyaránt emlékeztető szobájában segítek megkeresni egy elgurult csavart. 1956. október 24-én lettem ötéves. Születésnapomra egy doboz építőkockát kaptam. Bizonyára azonnal kipróbáltam, de csak egy néhány nappal később épült palotára emlékszem, meg persze az építkezés körülményeire. Az utcáról hatalmas dörrenések hallatszottak, anyámmal a belső szobában, egy sarokba húzódva kellett feküdnünk, apám a külső szoba ablakából leste az utcát. Nagysokára, amikor elcsöndesült a fegyverropogás, és kimehettünk a fényre, készen állt a legcsodásabb építmény, amit valaha láttam. Színes tornyok, oszlopok, lépcsők tökéletes rendszere, amelyben mindegyik kockának pontos helye volt. Ma is fel tudom idézni, mit gondoltam: ha az a hosszú bujdoklás, szőnyegen kuporgás volt mindennek az ára, és az ágyúdörgés ijedelme, akkor is megérte. Azóta tudom, hogy a műalkotásoknak mindig van valami ellentételezése, nem ajándék, meg kell szenvedni értük. Aztán odakint a golyó lyuggatta házfalakban, kidőlt kapukban, beomlott tetőkben máris elméletem igazolását láttam. Szüleim fojtott, izgatott beszélgetésére nem nagyon figyeltem, talán nem is értettem volna meg, így csak jóval később tudatosult bennem a másik összetevő, a transzcendens elem. A titokzatos, a megtervezhetetlen. Apám csak akkor, csak ott válhatott művésszé, és többé már nem is játszott építőkockákkal. A túloldali házban, az már a Bihar utca, lakott Petneházi bácsi. A gyümölcsösében egyszerre nőtt szilva, kajszi, ringló, még tán alma is, de nem különálló fákon ám, hanem ugyanazon a fán. Úgy köll ojtani, mondta. Az állami gazdaságtól is kijöttek, adná nekik az oltókést, mert a jó oltókés a titka az egésznek. Eladta nekik, aztán a következő évben, mert nem sikerült az oltásuk, kicserélte a kés öreg pengéjét egy fényesebbre. Egy évre rá az öreg nyelet is kicserélte olyanra, ami jobban kézre áll a balkezes agronómusoknak, de úgy se éledtek meg az oltások. Mit cseréljek még ki, csippentette össze a szemét, miközben elfeketedett nyelű rozsdás kis késével hagymát szelt a szalonna mellé, mert nemcsak ojtani, szalonnázni is lehetett vele. Hozzá vittem a nyulat búgatni. A fülénél fogva emelte be a kanhoz: no, nézzük, fölveszi-e. Ülj le addig, mutatott egy színehagyott fotelre, itt ült Horthy Miklós is. Téglából volt a lába. A kisnyulak közt lett fehér is, fekete is, foltos is. Rárajzoltam mind a tízet a doboz oldalára. Fumigálták, drágállták, alkudtak a piaci népek, jön a körömfájás, ijesztgettek. Tényleg jött, két hét múlva nem volt élő állat a piacon. A nyuszik egymáshoz bújtak. Adjam a feléért, és elviszi mindet, mondta déltájban egy gazda. Vitte a dobozt is. A biciklipénz másik felét nagymama állta. Csipketerítőket horgolt megrendelésre. Amikor aput internálták, egész Kecskemét tőle akart csipkét. Egymásnak adták a kilincset az ismerősök és az ismerősök ismerősei. Nem voltam még tíz, de már tudtam, mit jelent a retorzió, az internálótábor, az amnesztia. Az ekrü, a honleány, a motring.
