Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Kötődéseim
31 a megyei pártbizottság és a megyei tanács új intézményének, a levéltárának, másrészt azt is érzékeltette, mennyire szívükön viselt ék a kor hatalmasai a megyei intézményeik közötti zavartalan együttműködést. Újabb csattanó, hogy c sak munkahelyem elfoglalása (1973) során, a hivatalos átvételi ceremóniák közben tudtam meg: a Forrás két oszlopos tagjának, Buda Ferencnek és Zám Tibornak én lettem a munkáltatója. Ez az állapot, ez a „kötődés” csaknem másfél évtizeden át fenn is maradt, és hamarosan tudomásul kellett vennem, hogy ez távolról sem az utolsó, és nem is a legnagyobb „béka”, amit munkáltatóm nekem szánt. Azonban a múló idő, főként pedig a megyei közigazgatás szocialista módszereinek nemcsak test közeli megismerése, hanem annak folyamatos megélése — az asztalomra pakolt újabb termetes „békák” — egyre mérsékelték a kezdeti feszültségeket. Az viszont örömmel töltött el, hogy a Forrás jellegét, távlatos célját, a főszerkesztő és a mellette bábáskodó munkatársak javaslat á ra, szerencsésen jelölték ki. Később sem szűk ítették le figyelm ét a szépirodalomra és a szép írók viszonylag szűk körére, hanem mindig teret kaptak a különféle művészetek és a művészek alkotásai is, a szociológia révén pedig a társadalmi valóságra több téren nyitott maradt. Ehhez még hozzájárult, hogy kezdettől fogva fogadókész lehetett mind a határainkon túl tovább élő magyar irodalom, mind pedig — érthetően csak bizonyos keretek között — a világirodalom alkotásaira is. Szerencsére idővel más jellegű k ötődésem is formálódott a Forrás sal. Ezt azonban már nem a kényszerek és nem a nyomukban járó ellenérzések határozták meg. Ezért ennek felvillantása során a feszültség kisebb, a kifejtéséhez szükséges hely viszont nagyobb lesz. Tanárként, közel két évtizeden át történelmet, latint és művészettörténetet tanítottam. Valójában egészen fiatal koromtól nemcsak az építészet és a képzőművészetek története, folyamata, hanem a művelődéstörténet egésze érdekelt , és olvasmányélményeim számottevő része ezekhez fűződött. Tehát a folyóirattal adódtak érintkezési felületek. Tekintettel arra, hogy egy megyei intézményt csaknem nulláról kellett, szinte minden téren, előbb az átlaghoz felzárkóztatnom, majd lehetőleg azok fölé emelnem, a helyi források jellege alapján pedig kutatói célkitűzéseim elsődlegesen a mezővárosi igazgatás-, gazdaság- és társadalomtörténethez fűztek , az érdemi kapcsolatok kiépítése bizony váratott magára. Alkalmi gesztusoktól azonban nem zárkóztunk el, hanem a lehetőségekhez képest kölcsönösen kerestük azokat. Az első kezdeményezés a folyóirat részéről jött. II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulój án (1976) kért tőlem a főszerkesztő egy megemlékezést. Ez a felkérés egy újabb és érdemi kapcsolódási felületet nyitott. A Forrás érthetően fel kívánta hívni olvasóinak figyelmét a „nagyságos fejedelem” ritka kivételes emberi tulajdonságaira és politikusi nagyságára, rendkívüli érdemeire . Bennem viszont már a cikk megírása során az tudatosult, ami egy igényes vidéki folyóirat, így a Forrás számára is örök dilemma volt: miként képes egy város, egy tájegység önmaga bemutatása, éltetése és lehetőségeinek kihasználása során az országos, a nemzeti értékeket gyarapítani. Filozofikusabb megfogalmazásban: miként tudja egy csaknem bizarr centralizáció közepette a rész érdemben gazdagítani az egészet . Ezért határoztam úgy, hogy a fejedelem életének elnagyolt ismertetése helyett a kuruc hadvezetés és a mezőváros konf-
