Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Fried István: Forrás-évfordulón – nem csak a Forrásról
24 egy polémikus kritika szolgált – Benkő Ákos tollából. Ugyanis nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy vitába szálljon a Népszabadság félelmetes hírű, „éber” kritikusával, E. Fehér Pállal, aki a hont kivont tollával (írógépével) óvta a métely, az „elhajlás” ellen, amit Konrád György jogos feltűnést keltő A látogató című regényében felfedezni vélt. Ma már nehezen képzelhető el, hogy ez a regény miféle befogadástörténetre sarkallta kritikusait, erősen megosztván világfelfogás és esztétikai meggyőződés, valamint a narrációs stratégia értékelése szempontjait szem előtt tartva. Az ideológiai monopólium, a hatalom birtokosai káros tendenciát, ellenséges irányt, a „valóság”-esztétika eltorzulását vetették a szociográfiai hitelességgel, mikrorealizmust lélektani elemzéssel együtt alkalmazó, a francia újregénnyel való rokonságot feltételezhető író módszere ellen, eltérést a normául szabott, és már az 1960-as esztendőkben sem korszerűnek mondható „realizmus”-tól (még a „parttalan realizmus” kevéssé mélyen szántó elméletétől is féltették a magyar irodalmat), és nem feltétlenül esztétikai megfontolásokkal közeledtek ahhoz a „társadalomrajz”-hoz, amit A látogató ból kiolvastak. Egy efféle Népszabadság-közlés figyelemfelhívásnak volt elkönyvelhető, az „illetékes elvtárs”-ak éberségére, ideológiai megtorlására számítva. Benkő Ákos előbb a tekintély Szabolcsi Miklósra hivatkozott, aki még kéziratban (cenzorként?) olvasta el Konrád regényét, és nyilatkozott elismerőleg. Benkő Ákos ügyes diplomáciával méltatta, hogy E. Fehér ráérzett a regény fontos összetevőire, csakhogy E. Fehér negatívumait a maga kifejtette pozitívumra váltotta át, és esztétikai síkra terelte a vitát. Mindenesetre nem csekély bátorságra volt szükség ahhoz, nem csekély elszántságra és jó irodalmi érzékre, hogy a felismert irodalmi érték mellett kiálljon. Emlékezetem szerint a szegedi egyetem bölcsészkarán még az 1980-as esztendők második felében sem volt egészen kockázatmentes, ha egy egyetemi hallgató (egyes oktatóknál referátumul) az említett regény bemutatására vállalkozott, pedig akkor már Konrád megannyi műve nemzetközileg visszhangzott. Javíthatatlan irodalomtörténészként az érdekelt, hogy a Forrás kezdeteiből mi maradt mára. Az első évfolyamot (évente ekkor még csak hat szám jelent meg) azért vettem a kezembe, hogy a sok-sok irodalmi-esztétikai fordulat (prózafordulat, lírafordulat, posztmodern stb.), alternatív színházi előadások után akad-e valami közös a mával, 1969-ben elindult-e valami, ami szerkesztő-, helyzet- és történelmi változások után is érvényesnek, hitelesnek könyvelhető el. Az első évfolyamot végigtekintve a tematikai és műfaji sokféleség volt feltűnő. Itt említem Hatvani Dániel szociográfiáját, mely békésen árul egy gyékényen Orosz László értő ismertetésével és Szekér Endre útirajzával. Az újraszerveződő folyóirat tematikus blokkja és a lírába hajló Gyergyai-esszék nem kevésbé jelzik, hogy többféle ízlés, írásmód, műszemlélet keres, kaphat helyet egy folyóiratban, mely sosem kíván megfeledkezni a „hely szellemé”-ről. S ha a Forrás egy későbbi számát veszem elő, s szinte találomra, akkor, ha nem is teljesen ugyanazt – mégis: a sokrétűséget üdvözölhetem. Így például a 2017. szeptemberi száma az egykori (de szívében ma is) vajdasági Domonkos Istvánnal nyit, Ladik Katalin és Virág Zoltán (azóta kötetben is kiadott) beszélgetését hozza, Dobozi Eszter képviseli a kecskeméti értelmiség kulturális tájékozódását A bartóki modell és Szilágyi Domokos
