Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
28 Könyvhét. Tegnap a Magvető sátoránál megszól ítottam András Sándort, dögvastag József Attila- meg Radnóti-kötetekkel bajmolódott. Beszélgettünk, Villányi Laci Ámulat át emlegettük, mint a könyvhét érdekes verskötetét, és bizony az én Sándor barátomnak (aki tkp. András) a nevek nehezen jutottak eszébe. Akárcsak nekem. (Ő 78 éves, egy évvel még nálam is idősebb.) A feledékenységünkön élcelődtünk egy ideig, meg arról elmélkedtünk, hogy vajon milyen napfoltváltozások irányítják az irodalom alakulását, miért hogy a mostani könyvhétnek nincsenek nagy szenz ációi , mikor hirtelen, megmagyarázhatatlanul, a fenti versike jutott eszembe. Én írtam, valamikor régen, lehettem olyan 11-12 éves. Ez eszembe jutott, több mint hatvan év távolából (egyébként nem is rossz rigmus, az ezen-eszem rím kitűnő, az eszme és ész etimológiai rokonságát felvillantó utolsó sor sem rossz), az Arkánum folyóirat neve bezzeg (amely András Sándor lapja volt, amíg volt) nem jutott eszembe, így hát inkább nem kérdeztem meg, hogy az a lap tulajdonképpen miért szűnt meg. Pedig érdekelt volna. – A nap teljes protokolluma: találkoztam még Forgács Peti és Agócs Marika (egykori jó barátaim, mindkettő rég halott) leányával (aki fenemód csinos, és harminckét foggal nevetett rám), beszélgettem Fried Pistával, Kántor Lajossal, Mészáros Sándorral, Závada Palival (ez utóbbi azt mondta, neki tetszett a Holmi ba küldött naplórészletem, de a szerkesztőség másik hat tagja a közlés ellen szavazott), Szepesi Dórával (a Könyvjelző be ír majd a találkozásunkról), Pécsi Györgyivel és Gerold Lászlóval (kitűnő recenziót írt Végel új könyvéről – Bűnhődés – az És be). Eladtam s dedikáltam 3 darab Faust ot s 13 Fél nótá t. S közben az emelvényről Ungvári Tamás okította a hallgatóit. Június 10. Vasárnap reggel van, a rádió Vasárnapi Újság j ában Kun Miklós beszél a Sztálin alkonya című könyvheti könyvéről. Azt bizonygatja, ha jól veszem ki a szavaiból, hogy a szovjet gulagok és a náci táborok között alig volt különbség. De akkor honnan a Nyugat gulag-mosdató hajlama? Az angolok, amerikaiak és franciák nem képesek bevallani, hogy a második világháborúban a németek ellen az ördöggel cimboráltak, hogy nemcsak antifasiszta elvek s az önvédelem vezérelték őket, hanem bizonyos nemzeti önzés is: mindegy, kivel szövetkezünk, csak az ősellenség, a németek vesszenek! Mit számítanak az ázsiai és közép-európai nyomorultak, akikkel szemben a „fasiszta kommunizmus” (József Attila) pontosan úgy viselkedett, mint velük szemben a nácik! Csak akkor hökkentek meg, mikor az oroszok a német Elbánál termettek, csak akkor jöttek rá, hogy a kommunista gőzhenger nem szándékozik megállni a német határokon. Később mindkét fél örömteli „nagy találkozásról” lelkendezett, de ezt a találkozást tulajdonképpen már nagyon különbözően élték és ítélték meg az angolok-amerikaiak és az oroszok. Ez utóbbiak 1942-ben siettették a második (nyugati) front megnyitását, de 1945- ben, mikor tulajdonképpen már ők irányították a háborút, a németek térdre voltak kényszerítve, legszívesebben a hátukat látták volna az angoloknak és amerikaiaknak, hogy ők zavartalanul masírozhassanak az Atlanti-óceánig. A partraszállás, a masírozást megakadályozandó, hirtelen az angoloknak és amerikaiaknak lett nagyon sürgős.
