Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Seres Lili Hanna: A platonista gamer tragédiája (Rakovszky Zsuzsa: Történések)
120 Seres Lili Hanna A platonista gamer tragédiája Rakovszky Zsuzsa: Történések Provokatívan kevés (15 darab) provokatívan hosszú (akár hétoldalas) verset tartalmaz Rakovszky Zsuzsa legújabb verseskötete. A Történések címnek megfelelően narratív, cselekményes lírával állunk szemben, olyannyira, hogy a második ciklus darabjai egy miniatűr verses regénnyé állnak össze. A legnagyobb olvasói és elemzői problémát viszont éppen ez, az Állapotváltozások című ciklus jelenti: nem is maguk a szövegek – bár azok jellegének kritikus voltára is kitérek majd –, hanem a kötetbéli jelenlétük indokoltsága. Felületesebb olvasásra ugyanis az első (ciklustalan) és a második szakasz után az Állapotváltozások feltűnően kilóg mind tematikájában, mind hangvételében. Ez az elkülönbözés azonban csak felszíni, amely a finoman kitapintható koherenciát fedi, azt, hogy a tizenöt „hosszúvers” tulajdonképpen ugyanazt a kérdéskört fejtegeti. Csak éppen erős, sőt egyre erőteljesebb heterogenitással. Ez, a Történések szövegegyüttesének változatossága fokozatosan valósul meg: az első, cikluscímmel el nem látott szakasz verseiben még „csak” a szituáció, a tér és az idő különböző, míg a lírai beszélő személye, jobban mondva hangja, attitűdje, lelkülete nem tér el. Miről is van szó? A kötet első hat versének többségében kollektív krízishelyzetek állnak a középpontban: tömeges elvándorlás, elnyomás, háború, puccs. E helyzetek lírai megszólaltatója a kollektíva kiemelkedő tagja, mondhatni, krónikása, aki nemcsak leírja, de értékeli is a történéseket, a saját és az ellenfél viselkedését és tetteit. Sőt, ez a krónikás az értékelő rögzítésnél is többet tesz: alakítja az eseményeket. Ráadásul résztvevőként, alakítóként is gyakran kiemelt szerepe, pozíciója van 1 , és ebből a pozícióból látja át a többieknél élesebb szemmel a rejtett lelki folyamatokat. A „mi” és az ellenség, az örök szembenálló „ők” lelki mozzanatainak éleslátó leleplezése leginkább a könyv három legemlékezetesebb versének – a Megjöttek! , Az igazság pillanata és Az ok – katartikus lezárásában érhető tetten. Ezekben a versbeszélő hol kollokviálisabb, hol elemeltebb stílusban szólaltat meg erőteljes képekkel láttató, súlyos téteket mozgató bölcseleti lírát. E szakaszból két vers valamelyest elüt a többitől, mert bár szintén krízishelyzetet, de egészen más tónusút jelenít meg: Az utolsó napok és az Egy más világban krónikása nem változást hozó (jobban mondva változást elérni akaró ) éles szituációkat, hanem a változás észrevétlen megvalósulását beszéli el nyílt konzervativizmussal. E versek megszólalója egyszerű, melankolikus gyásszal viseltet a múlt fensége, hagyománya iránt, amelyről az emberek szépen, fokozatosan elfeledkeztek. Itt tehát – szemben a másik négy verssel – a lírai én 1 „Mi, szerencsésebbek, mentünk tovább” , „Ezzel szemben / én magam szerencsésnek mondhatom” ( Klondike; 10., 11.); „Mögöttük ott aludtak / mindazok, akik csak álmodni mertek / arról, amit mi épp megtenni készültünk.” [ti. a puccsot – S. L. H.] ( Az igazság pillanata; 19.); „…a közvélemény is, / valamint a legbefolyásosabb körök, / mellettem álltak” , „Mi mind abban bízunk, hogy / Ön megvédelmezi szegény hazánkat!”, „Ön megvédi országunkat a rémtől” ( Az ok; 24.).
