Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Füzi László: „Nem az a fontos, hogy ki hol van, hanem hogy ki van valahol” (Dr. Szurkos István Amit nehéz kimondani című könyvéről)
110 kal is, magam „kapcsolatrendszerének” csak egy részére láttam rá, az erdélyi magyar írókkal való kapcsolatára. Különösképpen a Sepsiszentgyörgyön, a Me - gyei Tükör című lapnál tevékenykedőkkel volt szoros a kapcsolata, de ennél na gyobb körben is ismert volt. Az írásom címében szereplő mondatot történetesen Gálfalvi György idézte Szurkos Istvántól a kézdivásárhelyi értelmiséggel foglalkozó írásában, Szurkos István akkor ott dolgozott. Baráti kapcsolat fűzte a Tiszatáj szerkesztőihez, Ilia Mihályhoz és Annus Józsefhez, szoros kapcsolatban állt Kovács Istvánnal, a Kilencek csoportjához tartozó költővel, nem beszélve arról, hogy olvasta a magyarországi és a romániai magyar irodalmi folyóiratokat is. Emlékszem, amikor Kovásznán voltunk, egyszer becsöngetett egy ismeretlen férfi, Soltész József vagyok Szatmárról, mondta. Soltész Józsefnek az Ez a pasas nem Beckett? című kötete ismert volt, pár napot ő is ott töltött velünk együtt Szurkoséknál. Családjuk nyitott volt a kapcsolatokra, a szülők minden tőlük telhetőt, ami nem volt kevés, megtettek taníttatásukért, szűkre szabott utazási lehet őségeiket jól kihasználva igyekeztek minél többet megmutatni nekik a világból. A család életére mégis rátelepedett a félelem, mert legnagyobb gyermeküknél, Pistunál tíz hónapos korában aorta-rendellenességet állapítottak meg. Az ezzel járó állandó feszültséget a közéleti-politikai körülmények növelték, Szurkos doktort 1973-tól megfigyelése alá helyezte a Securitate. Tudni tudtak erről, nem csupán tudtak, de érezték is a következményeit, nekünk közvetlenül nem említették, de utalások elhangoztak róla. Azt, hogy vendéglátónk milyen fizikai és lélektani terhelés alatt élte az életét, nem tudom elmondani. Mintha állandóan jelen lett volna mindenütt, a kórházban, a vendégeivel az ebédeknél és a vacsoráknál, ahol a legújabb olvasmányokról esett szó, a politikusokkal folytatott beszélgetéseiben, a napi ütközésekben, a Tündérvölgyben épülő házuk tervezésénél és építésénél, a külföldi utazásoknál. Amikor két évvel később már a feleségemmel látogattunk el hozzájuk, az étteremben az asztalunkhoz ült a Szeku helyi főnöke, s ebéd közben mondta neki: Pista, disszidálj, én kapom majd meg a házadat, ha elmész innét. S mindezt naponta kellett átélnie, munka mellett, minden mellett. Mégis azt hiszem, hogy Szurkos István nagy tétre menő küzdelmet folytatott a hatalommal. Nagy tét, mondom, de rá kell kérdeznem arra, hogy valójában mi volt a tétje ennek a küzdelemnek. A család életének a biztosítása, anyanyelvű kulturális közösség teremtése, az anyanyelvű kulturális és szakmai tájékozód ás feltételeinek biztosítása, a saját szakmai előmenetel éhez szükséges feltételek biztosítása, itt a tárgyi feltételekre is gondolok, hiszen számos eszközt maguknak az orvosoknak kellett felhajtaniuk, s valahogyan megszerezniük a kórházaik számára, s a szellemi feltételekre is, gondoljunk arra, hogy a nagydoktori disszertáció benyújtásához is a megyei pártbizottság engedélyére volt szükség, s akkor még csak a keretekről beszéltünk, s szó sem volt arról, hogy a bezáródó romániai világban valahogyan a szakmai anyagokhoz is hozzá kellett jutni. S akkor jött a többi cél, napi szinten a könyvek, folyóiratok beszerzése is gondot okozott, ennek kapcsán a magyarországiakra gondolok. Akkor már egyre több árucikk hiányzott a romániai boltokból, sokszor a legelemibbek is, ezekhez is hozzá kellett férniük valahogy. Meg kellett küzdeni az
