Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Borsodi L. László: Baka István „apokrif” költészete
76 alkotót, aki a műalkotásban a szerelmi, a kozmikus vagy az alkotói hiányról szólva éppen e hiányérzetet avatja verssé, azaz teljességgé. Ez a költészeti folyamat artikulálódik az Andante címet viselő II. részben. A címmé emelt, a mérsékelt gyorsaságú időmérték meghatározására szolgáló zenei műszó keltette elvárást a vers úgy teljesíti, hogy kép eit az impresszionisták képalkotására jellemző statikusság, a nominális stílus jellemzi: „»Rét. // Virág. // Pipacskerülte asztag. // Tremolók a fűből. // Itt az este. S én egyre virrasztlak, // figyelő tekintet. Szembogár nevelte ág. // Túlnan a kiserdőn pikkelyes folyó, // lomha fodrain kihült szelek zizegnek – // Zörgő szénát adj az állatoknak, // vacsorát a fáradt embereknek: // Július, kibomló Estidő!« // Tétován felizzó délutánban / e szőke estelen ha hallgatom: / zendülést az égbefonta nyári fáról, / ki írta? én? vagy honnan visszazengő? / – nem tudom. / Úgy szeretlek! úgy! Csak ezt tudom”. Az előző rész ritmikus tagoltságához, formai rendezettségéhez képest úgy tűnik, hogy az Andante egymás után írt egyenetlen hosszúságú soraiban az egymást követő természeti képek ötletszerűek, nem kidolgozottak, nem jön létre köztük koherencia, egy egységes, statikusságot érzékeltető versvilág, hanem a statikusság a szöveg mint felépítmény megalkotottságának a rovására megy, szétesik, és néhol értelmetlenségbe fut, hiszen főként a befejezésben a beszédhelyzet önreflexívvé válása, majd vallomásos jellegűvé változása nem kellőképpen előkészített, nem következik az előzményekből, így függőben marad a lírai elmélkedés-szemlélődés tárgyaként megjelenő természeti képsor is. Nem így a III. rész, a Scherzo . Baka versfejezete a Beethoven, majd Schubert, Mendelssohn, Schumann és Chopin művészetében önállósult műforma hagyományán alapszik, azaz szeszélyes, tréfás, enyelgő, ám ezt a hangulatot nem tartja meg kezdettől végig. Ha nem is ellentétes hangulattal szakítja meg, és tér vissza az eredetihez, a versbeszéd logikájából következően, tehát várhatóan a befejező sorban a teljes költeményre jellemző ujjongásnál erősebb lesz a hiányérzet. A lírai én az Allegro csillaggá emelt Eszteréhez szól, neki udvarol, a hiányból, a kedves hiányából versvilágot teremt, a Baka teljes költészetére jellemző ars poeticával összhangban azt fejezve ki, hogy nincs semmi a nyelven kívül, a hiányból teremthető szépség, a költői nyelv, a nyelvben lakozás az egyetlen vigasz a(z) – versbeli (tehát mégiscsak szerepjátékos?) – alkotó számára: „Virágot, virágot, csillagot neked, / szőke hajba kéket (kék csillag szemed) / szőke hajba kéket, szádra bíborat, / nyakláncnak fehéret, / (zümmögő a lépted) / lekaszáltam néked / mind az égi rétet: / hát sudár szavad? / kék csillagot ékül / kék patakká szépül / s már egész magad / körbe csillagokkal / fodrozó napokkal / varázsoltalak. // Csak már lássalak!” Ha azt állítottam, hogy az Andante a szimfónia kevésbé sikerült darabja, akkor túlzás nélkül kijelenthetem, hogy a Scherzo viszont – az alkotói pályának ebben a szakaszában – még az Allegró nál is jobban sikerült formai bravúr. A III. rész ugyanis – a kanonizált versekhez hasonlóan – a teljesség hiányát megszólaltató, a teljességet megteremteni kívánó költői nyelv a zenéjével is felhívja magára a figyelmet, érzékeltetve, hogy Baka István költészete úton van afelé, hogy formailag fegyelmezett, szigorú szerkezetű darabokból formálódjék egésszé. A szimultán verselésű költemény egyrészt a kompozíció egészével összhangban trochaikus lejtésű, másrészt 4/2-es és 4/1-es ütemhangsúlyos verslábak váltogatják egymást olyan megoszlás szerint, hogy az első két tizenegy szótagos sort (4/2/4/1) egy tizenkét (4/2/4/2) szótagos követi, majd következnek a rövidebb sorok, amelyeknek trochaikus vonása mellett ütemhangsúlyos verselése a következőképpen alakul: 4/2 – 4/2 – 4/2 – 4/2 – 4/1 – 4/2 – 4/2 – 4/1 – 4/2 – 4/2 – 4/1 – 4/1. A rímképlete: aabaaaabccbddbb. Érdekes megfigyelni, hogy a 4/1-es, azaz páratlan szótagszámú ütemhangsúlyos verslábú sorokban (1., 2., 8., 11., 14., 15. sor) valamiképpen a hiánnyal összefüggő szó általi teremtés mozzanata fejeződik ki, érzékeltetve a disszonanciából fakadó harmónia vágyát: „csillagot neked”; „kék csillag szemed”; „hát sudár szavad?”; s már egész magad”; „varázsoltalak”; „Csak már lássalak!”
