Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Báthori Csaba: Rend és szabadság a versben (A 2005-ben megjelent zürichi József Attila-kiadásról)
61 vagy akár annak idején Franz Kafkának. Ha Kafka, mondjuk, a cseh nyelvből származó Pawlatsche (belső udvari gang , vagy akár külső árkádsor ) szót használja, rögtön elárulja eredő helyét, márpedig ezt (főleg egy kelet-európai költő esetén) a nagy német lektorok homlokráncolva méregetik, ritkítj ák, sőt igyekeznek könyörtelenül kigyomlálni a szövegből. Én mindenképpen szerettem volna kerülni bármiféle regionalitás beszüremkedését, hiszen éppen József Attila az a költőnk, aki rokona a jelentős nyugati gondolati költészeti elődöknek és kortársaknak, s bár főleg életének korai szakaszában nem áll távol tőle bizonyos magyaros-kackiás-kakukkmarcis „ murci-verbalitás ” (ezt tán épp Tersánszky rótta fel neki), érett eszmélkedő darabjai a poétikai-eszméleti tisztaság mintadarabjai. Egy szó, mint száz: olyan nyelvi hangszekrényt igyekezt ünk létrehozni, amely, vélekedtünk , a megütközés vagy idegenkedés zavaró mellékérzése nélkül közvetítheti a nagy József Attila-i tartalmakat. Ennek a tiszta észak-német tónusválasztásnak csupán egyik részleges előnye volt – és erre e költészet lenyűgöző gondolati vonulatainak átültetése közben, nemegyszer a teremtő pillanat potyautasaként hökkentem rá –, hogy Attila elvont eszméletének egyes villanásait a német filozófiai törzsszóanyag alakzatai hajszálpontosan „ lefedték ”, felszívták, egyenértékűen sugalmazták. Ez valószínűleg József Attila filozófiai olvasmányainak, ismereteinek is köszönhető. Egyetlen példát mondok. Az Eszmélet 2. nyolcasának negyedik sora így hangzik: egy szálló porszem el nem hibbant . Úgy tűnik, az el nem hibbant páratlan szótalálati furfangja eredményesen tereli el a figyelmet a henye ragrímekről (álmaimban- tagjaimban ), mondhatnám: semlegesíti a fesztelen rímtechnika szertelenségeit. Vagy mégsem annyira henyeség, hanem egy ősi összecsengés feltolulása? A modernségben olykor a legarchaikusabb gyakorlat nyoma képes felbukkanni. A Bükkhavaspatakán, Csíkban gyűjtött népballadában, a Nincsen már igazság kezdetű vénleány-siralomban ilyen rímpárok csendülnek fel: Bárcsak lenne ulyan törvény; / Leány kérné meg a legényt, / Hogy a legény várakozna, / S a leány csak figurázna. // Isten atta szüzességem, / Kihez menjek immá férjhez … Azt hiszem hát, József Attila – néha éppen a hangzástorzítás révén – igen eredeti rímhatást képes elérni, és itt-ott az asszonánc szélső határain egyensúlyoz zenei szédületében (rímkezelésének hatásmechanizmusát érdemes volna egyszer újra molekuláris éberséggel megvizsgálni). Ez az álmaimban – el nem hibbant rím, semmi kétség, a két azonos magánhangzó erejével csorbítatlan rímhatást kelt, de azért a múlt idejű ige és a helyhatározószó összecsengetése szokatlan, vagy legalábbis babitsi merészségre vall. De nem erről szeretnék most beszélni. Hanem arról, milyen váratlan megfeleléssel, egymásra hajló indulattal, a hirtelen felfedezett rokonság elemi villanásával találta meg itt egymást a sokrétű magyar ige és a keresett német kifejezés. A franciában van egy kifejezés a hirtelen támadt (ott: szerelmi) érzésre: villámcsapás-érzés , coup de foudre . Bár sokáig kerestem ezt a szót, ilyen érzés fogott el a megtalálás pillanatában. A német változat így hangzik: im Flug war nichts verrückt, kein Pollen . Sokat dolgoztam ezen a soron, és megnyugvással könyveltem el, hogy a rollen hívórímet a Pollen nel tudtam megfeleltetni, amely – mindkettő – még a porszem magánhangzóit is őrzi . De a legfontosabb itt, úgy tűnik , az ige felfedezése, „beültetése” volt: a verrücken ige ugyanis, szerencsére, a németben is ugyanazt a hirtelen moccanást, ránduló zökkenést, képtelen elváltozást jelöli, amely az eredetinek olyan villámtüzes fényt kölcsönöz. A fizikai elváltozás mögött ott rejlik a lélektani lököttség , Verrücktheit fenyegetése, és ezt a réteget a német ige ugyancsak hallatlan aktivitással közli az olvasóval. Nem célom itt mélyebben elemezni a sort, megtette ezt monumentálisan é s mégis molekuláris aprólékossággal átvilágító könyvében Tverdota György. Csupán jelezni szerettem volna, hogy a letisztult német filozófiai fogalmi nyelv, amelyre itt szükség volt, még a többértelmű és hűvös metaforikus szinteken is segítségemre volt. A harmadik, hosszan latolgatott dilemma a kötött formák alkalmazása körül alakult ki. Köztudomású tény, hogy költőnk Párizsból történt hazatérése után lényegében nem
